A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
Maria Jotuni* MiHor még vannaH érzelmen — Hogy boldog vagyok-e? Ej, már mórt is lennék boldogl Még hogy ón boldog! — Hát hogy férjhez mentél, és hát a többi! — Na és, ha férjhez mentemi Hát hiszen férjhez mentem, ez igaz. Csak éppen nem úgy, ahogy szerettem volna. — Aztán mór nem? — Mert bizony a szegény embernek azt is meg kell néha tenni, amit nem akar. — Tán a szüleid kényszerítettek, Viia? — Ugyan mit! Szülőkl Vannak is nekem szüleim! Igaz, anyám az volt. Ami az apát illeti, hát olyan nem volt. Kell is apa minden szolgálónak!? — Hát akkor ki kényszerítőit? — A kényszerűség. Az kényszerített. Gondolhat is valamire az ember, ha egyszer szegény! Hiszen nem úgy van az, tudja a szegény is, hogy ami egyszer bolondság, az bolondság. Aztán mégse tesz ellene semmit. — így van ez már. — Bizony így. Aztán az ón történetem is ilyen volt. Mikor még vidéken voltam, hát ott lakott a falunkban az Antti is. Bizony derék egy legény volt, és az arca is piros, mint a bazsarózsa, nahát, ez az Antti engem nagyon megszeretett, és hát megszerettem ón is, mert hiába, a szerelem mégiscsak szerelem, akármit is mondanak, ez már csak így van, meg aztán maga az ördög is megszédül egyszer életében, bárhogy kapálózik is ellene. No, hoz ez az Antti nekem a vásárokból perecet, meg mindenfélét, ón meg kedves voltam hozzá, hajlottam feléje, mi van abban — ón úgy általában szeretem az embereket, és még most is, ha valaki jön és azt mondja, hogy ez és ez így van, ón is azt mondom: bizony, így van. Minek ellenkezni az emberekkel? Hanem ez az Antti módfelett kedvelt engem! "Enyém ez már" — gondoltam, s talán így is lett volna, ha ez az átok Matti, ez az anyaszpmorító, közénk nem tolakodik. Épp a legrosszabbkor került elő! S nem pont rám fájdult a foga ennek az alávalónak!? Úgy volt ugyanis, hogy amikor elszegődtem a városba, hát épp a mi udvarunkban béreskedett ez a Matti. Dehogyis vettem ón őt észre, pedig hát tőlem ugyan ritkán marad férfi észrevétlen! Na de hát, mit nekem ez a Matti, hitványka ez a Matti, meg különben is... Hanem hát nem elibém vetődik egyszer, aztán mondja: — Viia, te... — Jó, hisz ez a Matti! — Matti a', Matti bizony. — Mi újság, Matti? — Hát csak éldegélünk. — Hát csak éldegélünk — mondom én is. — He, fogd csak ezt! — mondja, aztán a kezembe nyomja a markát. Mire felnéztem, ez már baktatott vissza az istállóba. "Jó, egy tízmárkás! Hiszen ezt most nekem adta" — gondolom. Nekem adta bizony! Aztán én szegény lány vagyok, meg a bérem is csak hat márka egy hónapban, el is ment már, mikor a cipőt vettem, hát így aztán . gondoltam, bizony jó, hogy adta, veszek is az Anttinak kesztyűt, meg varrók magamnak egy kabátkát, olyan igazán városiasat, merthogy eddig csak olyan egyenes kabátjaim voltak. Na, el is készült lassacskán, és bizony takaros lett! De hátha ez a Matti csak tréfálkozott — ötlött fel hirtelen bennem. Hátha vissza is akarja majd kérni a pénzét? De ha ez a pokolfajzat most ezt forgatja a fejében, akkor én most az adósa vagyok nekil Nem hagyott nyugtot ez a gondolat. De csak szóljon bármit is ez a Matti, letépem magamról a kabátot, odavágom hozzá, és megmondom: "Vidd a rongyodatl" De hát nem történt semmi, nem szólt semmit. Ez volt a helyzet. Hanem csak odakiált egyszer az utcán: — Viia, várj csak! És ón vártam, persze. Dehogyis mertem volna továbbmennil — Hová, Viia? — Megyek a Tiihonen boltjába, a disznónak veszek korpát, ez a nyavalyás disznó megette már az összesét, még egy ilyen pogány disznóval életemben nem volt dolgom! — no, aztán csak ilyenformán beszéltem a disznóról egész úton, nehogy már ennek a sátán Mattinak eszébe jusson a tízmárkást visszakérni. Na de halld csak, amikor a Viikki óráshoz érünk, mi nem jut eszébe: — Menjünk be, Viia, oszt vegyünk gyűrűket! — Hát csak menjünk — mondom ón. Ugyan mi mást is mondhattam volna, ón szerencsétlen! Nézem ezt a sátánfajzatot, aztán közben persze a másikra gondolok. Vajon megveszi-e a gyűrűket ez a Matti? Megvette biz’ a pogány, jobbat már nem is tudok rá mondani. — No, most jegyben vagyunk — mondja Matti, hogy kiértünk az utcára. — Hát, úgy vónánk — mondom ón is. Oszt közben gondolom: "Várj csak, kapjam meg a béremet, majd megmutatom ón neked, jegyben vagyunk-e vagy sem. Megkapod a pénzed, a gyűrűdet, még a kabátot is! Fogd a rongyod! — mondom majd —, nem adom el magam egy ilyen-16 A HÉT
