A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
Irodalom és publicisztika Beszélgetés Andrej Ferko szlovák íróval — Ön matematikát tanít a pozsonyi Komenský Egyetemen. Hogyan lett a matematikusból író? — A dolog fordítva áll: az íróból lett matematikus, mégpedig egy kissé kényszerből. Apám, Vladimír Ferko az előző rendszer ellenségének számított, s emiatt nem jelentkezhettem a bölcsészkarra csak a matematikára, pedig már középiskolás koromban irodalmi pályázatokon vettem részt — dijakat is nyertem —, és szerettem volna később is ilyesmivel foglalkozni. Persze sok közös vonás van a matematikában és az irodalomban, mindenekelőtt a gondolatok kiötlése. Az ember egy sajátos belső világban jár, akár irodalomról, akár matematikai fogalmakról van szó. Ez összeköti a két szellemi szférát. Ha egyikben sincs mozgás, akkor unalmas mind a matematika, mind az irodalom. — A kortárs modem próza, én legalábbis így látom, sokkal inkább kísérletezés, mint az egyszerű olvasónak szánt olvasmány. Hallottam már olyan véleményeket is, hogy az írók többségét manapság egyáltalán nem érdekli, miként vélekednek az olvasók a műveikről. Mit gondol erről Ön? — Szerintem sok szerző álma, hogy műveinek olvasói visszhangja is legyen. Nem tagadom viszont, hogy az írók olykor tudatosan is kísérleteznek, magam is szoktam. Ha ez nem érdekes mások számára, akkor azegész a lelki relaxálódás kategóriájába tartozik. Kiadtam magamból, mert ez elkerülhetetlen volt, és ezzel kész. Vannak olyan kísérleteim, amelyeket nem jelentettem meg. Elmondhatom a legrövidebb elbeszélésemet, amely egy mondat egy orosz krónikából, a címe pedig: A második világháború, így hangzik: "Az orosz gyerekek a megfagyott német katonákon szánkóznak." Ez az egész elbeszélés. Ilyen erős mondathoz már nem tudok mást hozzátenni. Röviden szólnék a prózaideálomról. Én leginkább az egyszerű szavakkal megfogalmazott csodát szeretem, Így érthető, hogy közel áll hozzám Borges vagy Grendel Lajos prózája. Egyébként Grendelt a jelenleg alkotó szlovákiai novellisták közül a legjobbnak tartom. Nem szívelem viszont a körülményesen, olykor nagyon tetszetősen megfogalmazott szövegeket, mert többnyire a semmi van mögöttük. — A kortárs szlovák és külföldi szerzők közül kik állnak Önhöz a legközelebb? — Azt kell mondjam, hogy szeretett íróim névsora olvasmányaimmal változik. Említettem már Grendelt és Borgest, de kedvelem Mrozeket, Örkényt, Csurka Istvánt, Jordan Radicskovot, a szlovákok közül pedig Pavol Vilikovskýt, Mitanát, Johanidest, Karvašt, Tažkýt stb. Egy időben nagy élményt jelentett számomra Kertész Ákos Makra című könyve. Sajnos nem ismerem Esterházy Péter műveit, pedig sok jót hallottam már róluk, és szívesen elolvasnám őket. — Általános jelenség nálunk, hogy a gyengéd forradalom után az Írók inkább a publicisztikát művelik mint a szépirodalmat. Az Ön véleménye szerint ez mivel magyarázható, és meddig tarthat még ez a helyzet? — Nem tudom, más szerzők mi okból folyamodtak a publicisztikához, ám elmondhatom, hogy velem ez hogyan történt. Sok író talán anyagi okok miatt nyergei át a publicisztikára, engem a Szlovákiáról terjesztett hazugságok tereltek ebbe az irányba. Ezekre a hazugságokra azonnal és különösebb stilizálás nélkül kellett felelni. így elbeszélés helyett sokszor cikket írtam. Tudom, hogy néhány év múlva már semmit nem fognak jelenteni, de nem bántam meg, hogy megírtam őket, mert úgy éreztem, hogy szükség van rájuk. A politika ma az ember életébe álproblémákat csúsztat. Nagyon szeretném, ha megszűnne nálunk a közép-európai nemzetek alkotmányos egyenlőtlensége, ha bevezetnék a határoktól független európai normákat, és inkább a kultúrának szentelhetnénk az időnket. Majd ha végre hozzánk is beköszönt a szabadság, az egyenlőség és a testvériség időszaka, remélem kevesebb lesz a publicista és az írókból lett botcsinálta politikus is. Abban is bízom, hogy a jó irodalom izgalmasabb lesz, mint a publicisztikai pengeváltások. — Őszintén meg kell mondanom, az Ön sajtóbeli publicisztikai fejtegetései nem győztek meg, sót, olykor ellenszenvet is éreztem a cikkei olvastán, mert nem kellően megalapozott információkból indultak ki. Ennek ellenére kellemesen meglepett az a tény, hogy érdeklődik a magyar kultúra iránt. Hogyan képzeli el az új, megváltozott viszonyok között a kulturális értékek cseréjét nemzeteink között, mindenekelőtt az irodalom területén? — Nem kell takargatnunk, hogy némely kérdésről különböző a véleményünk. Ez bizonyos szempontból jó is. Egy kissé módosítanám a kérdést olyan értelemben, hogy ha voltak is fenntartásaim, akkor ezek a cseh és a magyar politika neokoloniális vonatkozásait érintették, a csehszlovakizmus megmerevedett doktrínája és az általam neohorthyzmusnak nevezett valami ellen irányultak. Ezeknek a jeleit mindkét oldalon tapasztalom. Amint már az előbb említettem, örülnék, ha az európai normák határoktól függetlenül érvényre jutnának, ha a nacionalizmus problémája a politika síkjáról a kultúra síkjára terelődne át. Hogy az államiság szempontjából egyenrangú partnerekként vetélkedhessünk a kultúrában. Szerintem ezen a téren korlátlanok a lehetőségek. Amikor még komolyan foglalkoztam a táncművészettel, rendszeresen jártam a Győri Balett előadásaira, vagy Budapestre olyan filmeket megnézni, amilyeneket akkor még nem vetítettek nálunk. Csehországban is sok kedves tanítóm, mesterem van. Sohasem volt gondom a kultúrát teremtő emberekkel sem Magyarországon, sem Csehországban. Éppen ellenkezőleg, a kölcsönös kapcsolat erősített bennünket, de abban a pillanatban, amikor azt érzem: politikai gondolat furakodik közénk, amely az egyenlőtlenségen bazírozik a cseh'—szlovák vagy a magyar—szlovák kapcsolatban, jöpn az bármely irányból, azonnal ideges leszek. Lehet, hogy ön az Együttélés iránti fenntartásaimat regisztrálta, de ugyanúgy olvashatott a Szlovák Nemzeti Párttal szembeni komoly fenntartásaimról. Én nem szeretem az olyan politikát, amely az emberek egyenlőtlenségén, nemzeti, felekezeti vagy más alapon nyugszik. A politika a szociális érdekek vetülete kell hogy legyen. Végül is én nem szeretnék semmi mást, s remélem az emberek többsége sem, minthogy a legszélesebb körben, legjobb akaratunk szerint érvényesüljenek az emberi jogok, a nemzetközi dokumentumoknak megfelelően. Azt mondta, nem tudtam önt meggyőzni írásaimmal, amelyek adatai és állításai ön szerint nem voltak alátámasztva. Tudja, mindenki olyan információkból indul ki, amelyek az adott pillanatban a birtokában vannak. Én nagyon örülnék, ha valamiben tévedek, bárki kiigazítana a tárgyi tévedéseimben. Jó lenne, ha megtalálnánk a közös hangot, a közös lét feltételeit, vagyis az — együttélést. INTERJÚ ANDREJ FERKO (1955) szlovák prózaíró az utóbbi időben meglehetősen ismertté vált a magyar olvasók előtt is, igaz elsősorban nem szépíróként, hanem publicistaként, aki különösen a szlovák—cseh és a szlovák—magyar kapcsolatok tárgyában fejti ki — sokszor vitatható, olykor provokatívnak is tűnő, de korántsem érdektelen — véleményét. Ezúttal mégis inkább az irodalomról lesz szó, hiszen Andrej Ferko nemzedékének egyik legtehetségesebb képviselője, s az utókor is bizonyára többre értékeli majd szépírói munkásságát. Eddig tíz könyve (köztük néhány gyermekkötet) és húsz drámája jelent meg. Néhány elbeszélését magyarul is olvashattuk az Irodalmi Szemlében és Brogyányi Judit magyarra fordította Proso (Köles) című regényét. LACZA TIHAMÉR (Fotó: a szerzó) A HÉT 5
