A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
Egy a 110 közük SIMONYI LAJOS Párkányi otthonában látogattam meg. Pizsamafelsőben fogadott, ám az első pillanatban észrevettem, hogy egészségi állapota két hónap óta lényegesen javult. Arca tettebb lett, hallása is jobb, izmaiba visszatért az erő, de még ennél is biztatóbb a lelkiállapota. — Dolgozom — mondta —, festeni is fogok. — Közben hellyel kínált, s mint akik naponta találkoznak, beszélgettünk. Az elgondolásomat, hogy pedagógusportrót kívánok felvázolni róla, természetesnek vette, mint mindent, ami körülötte zajlik immár kilencedik évtizede. Cs.A.: — Egyike vagy azoknak a pedagógusoknak, akik a háború után az újonnan megnyílt magyar iskolákban szakképzett tanítóként kezdtek tanítani. S.L.: — Melyik háború után? — kérdi huncut mosollyal az arcán, s egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. A köztünk lévő harmincnégy éves korkülönbséget az őszinte kollegiális hangvétel már régen feloldotta, így nekem csak arra kell ügyelnem, hogy tiszteletem jeléül a Te személyes névmáshoz a Lajos bátyám szavakat is hozzáillesszem. így tanultam meg szakmai illemszabályként még fiatal tanító koromban Brigan Dezsőtől, Bitter Károlytól és más, apám korabeli kartársaimtól. Cs.A.: — Látod, elfelejtettem, hogy két újrakezdést éltél át Kérlek, beszólj hát előbb az elsőről! S.L.: — Miután leérettségiztem az Esztergomi Főreáliskolában — ez 1925-ben volt —, beiratkoztam a Prágai .Német Műegyetemre építészetet tanulni. Ám két szemesztert tudtam csak elvégezni, mert közben meghalt az édesapám, s mi tízen voltunk testvérek, édesanyám 116 koronás nyugdija csupán alamizsna volt. Arra törekedtem, hogy ne legyek terhére a családnak, s ezért igyekeztem mihamarabb letudni a kötelező katonaságot. Tizennyolc hónap után leszereltem, hazajöttem Horvátiba, és jelentkeztem tanítónak. Cs.A.: — Hol, kinél? S.L.: — Előbb az ipoiysági tanfelügyelőnél, Pavloviőnál. Nem szívesen mentem a hivatalába. Élénken élt bennem a sérelem amiatt, hogy a halálosan beteg apámat háromszor felfüggesztette az állásából. Szegény apám tanító volt, s mind a tízünknek lelkére kötötte külön-külön, bármilyen pályát választhatunk, csak tanító ne legyen egyikünk se. Hárman lettünk azok. Cs.A.: — És a többiek? S.L.: — Mind értelmiségi pályára léptek, legkevesebb polgári iskolát végeztek. De ott tartottunk, hogy ez a Pavlovié — mintha bántaná a bűntudat — nagyon készséges volt hozzám, és adott vagy 8 címet, ahová elküldhettem a pályázatomat. Két hét leforgása alatt kilenc kínálatot kaptam. Igen. Hetet az iskolaszékek elnökeitől, mind plébánosok voltak, egyet egy idős tanítótól és a kilencediket Salkovszky mérnöktől, aki műszaki rajzolóként alkalmazott volna. 10 A HÉT Simonyi Lajos az 1970-es évek elején Cs.A.: — Hogy-hogy ilyen nagy volt a választási lehetőség? S.L.: — Nagyon kevesen tudják, hogy az itteni magyarságot kétszer fosztották meg az értelmiségétől. A köztársaság megalakulása után az állami hivatalnokok, főleg jegyzők, de a pedagógusok is, tömegével hagyták el az országot, mentek Magyarországra, azaz mentek volna, mert ott viszont nem készült fel a fogadásukra senki. Akkoriban terjedt el először ez a fogalom: "vagonlakók". Kibocsátottak itt egy ostoba törvényt, a "Lex Dérer’-t, amely szerint aki 1901 után telepedett le a tizennyolcban megalakult köztársaság területén, nem kaphatta meg a csehszlovák állampolgárságot. A vagyonosabbak több tízezer koronáért mégis megszerezhették, én csak 1928-ban jutottam hozzá, százkoronás bélyegilleték fejében. Cs.A.: — Ezt nem értem, hiszen akkor már tartalékos katonatiszt voltál. S.L.: — Mi minden érthetetlen, ha az ember visszagondol a sok évtizedes életútjára, pedig a dolgok sokszor nagyon egyszerűek. Aláírsz egy papírost, és a sorsod hirtelen megváltozik... Mit tudják azok, akik ma pálcát törnek mások feje fölött, hogy mit jelent kitaszítottnak, kiszolgáltatottnak, megalázottnak lenni... Megrendítő, amikor egy öregember sír. Úgy éreztem, nincs jogom megszólalni, vártam, hogy ő törje meg a csöndet. S.L.: — Én soha nem adtam föl a nemzetiségemet... Cs.A.: — Bocsáss meg, de ez a későbbi kor elvárása volt... S.L.: — Azt hiszed. Sokáig nem tudtam, hogy lehet az, hogy apám kollégái közül többen itt maradtak a "Lex Dérer" ellenére is, és tanítottak tovább. Aztán rájöttem, hogy a szorult helyzetben levők csatlakoztak az agrárpárthoz. Hát ez volt a feltétel... Cs.A.: — Huszonnyolcban édesapád végakarata ellenére te is tanító lettél. S.L.: — Helyettesítő, amolyan segédtanító Ipolynyéken. Hárman működtek akkor a községben: Virsík Imre igazgató és kántortanító, Ódryné Gyetvai Margit és Horváth György. Nekem Horváth Gyuri bácsi írt — a nyolc levél közül egyik az övé volt —, s mivel kántortanító nem akartam lenni, elfogadtam, hogy helyettesítem őt. Szegény már akkor félig béna volt, nyugdíjba nem akart menni, hát felkínált nekem havi ötszáz koronát. Nem volt sok, de elfogadtam. Lakást az iskola épületében kaptam, és kellő mennyiségű tűzifát is adtak. Csodálatos tél volt akkor. Cs.A.: — Kedves téma képeiden is a tél. S.L.: — Nem mindenütt egyformán szép, megfelelő táj is kell hozzá. Sajnos Ipolynyéken nem sokáig maradhattam, mert a községnek nem volt elég pénze a tanítók fizetésére. Virsík Imre szavai szerint: *Az iskola nem volt képes...". Sajnáltam otthagyni első munkahelyemet, pedig igencsak nehéz dolgom volt. Váltakozva tanítottam, félnap az első osztályt, a nap másik felében pedig összevonva az 5—6—7-et, később az ötödiket külön és összevonva a 6—7—8. osztályt. Állást könnyen találtam, mert mint azóta folyvást, akkor is tanítóhiánnyal küszködtek a magyar iskolák. Az említett ’áttelepülésen’ kívül az is közrejátszott, hogy a húszas évek végén alakították át a 6-osztályos elemi iskolákat 8-osztályos népiskolákká, cseh mintára, melyeket hivatalosan "lidové školy"nak írtak. Naszvadra kerültem, ahol tizenkét évig tanítottam, már szakképzett pedagógusként. Cs.A.: — Hol és hogyan szereztél tanítói oklevelet? S.L.: — 1929-ben tettem le a szakérettségit extemistakónt Pozsonyban az Orsolyáknál. Cs.A.: — Az épületet jól ismertem, "képzős koromban’ 1954—57-ig laktam benne, s mivel a rokonságomból ketten is jártak a két háború között tanítóképzőbe, tudtam, hogy az iskola hol működött. S.L.: — Az igazgatójára is emlékszem. Zachar Pálnak hívták, nagyon kedvesen fogadott, és adott némi útbaigazítást is a vizsgákhoz. Matematikából pedig Mészáros Györgynél vizsgáztam. Miven könnyen oldottam meg a példákat, megkérdezte, ki készített fel. Mondtam, az Esztergomi Főreálban Olajos János tanított. — A János? — tört ki hirtelen a tanárból. — Osztályfőnököm volt, művelt, okos ember, közvetlen és emberséges, a ritka kevesek közül való... Cs.A.: — Emlékszel-e még másokra is, akik ’emberségesek" voltak hozzád, akiktől hasznos útravalót is kaptál? S.L.: — Sok rendes emberrel találkoztam, de közvetlen hatással kevesen voltak rám. Tisztelem még Lehoczky Eugén festőművészt, aki a pedagógiai főiskolán volt a tanárom. Cs.A.: — Mielőtt rátérnénk erre a korra, kérlek, időzzünk még egy keveset a régebbi múltnál. Naszvadról merre vitt az utad? S.L.: — Előbb Udvardra, mivel megnősültem, ám ott mindössze két és fél hónapot tanítottam, meg egy hetet. Cs.A.: — Ezt hogyan értsem? S.L.: — Negyvenkettőben behívtak katonának, a front Somorjában ért utol. Egy ponton alakulatnak voltam a parancsnoka. A somorjai Pomléban telepedtünk le, s a katonák meg ón egymástól függetlenül elhatároztuk,
