A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
EMBERNEVELŐK ... és a beszélgetés pillanatában hogy nem megyünk tovább. Megkönnyebbültem, amikor a fiúk a tervüket tudtomra adták. Ők szétszéledtek, én meg miután átadtam a felszerelést az oroszoknak, “hivatalos" papírral kerültem haza Udvaréra. Magam sem tudom, miért nem lettem hadifogoly. Május végén vagy június elején, már pontosan nem emlékszem, megkezdtük a tanítást, egyszer csak jött P.J. kollégám, aki azt mondta, hagyjuk abba, mert a magyar iskolákat megszüntetik. Rövidesen el is bocsátottak bennünket, de P.J. maradt. Szlovákul tanította a magyar gyerekeket. Mindegy volt neki. És még sok másnak is mindegy volt, hogy a gyerekeket nem anyanyelvükön tanítják... Cs.A.: — Lajos bácsi, Te öt esztendőn át nem tanítottál, majd azok közé a szakképesített pedagógusok közé tartoztál, akik a magyar iskolákat újraszervezték, egy vagy hát az ittmaradt vagy inkább megmaradt 110 közül. S.L.: — Másik a feleségem volt, lánykori nevén Kovács Edit. Cs.A.: — Hogy éltetek munka nélkül? Hogy tudtatok egyáltalán megélni? S.L.: — Mindig is volt egy kis megtakarított pénzünk, de eljártam napszámba is idénymunkákat végezni. Aztán jött a kitelepítés... Cs.A.: — Csak nem valamilyen szereped volt benne? Lajos bácsi a szekrényből, melyben példás rendben sorakoztak mindenféle “dokumentumok“, elővett egy enyhén kifakult rózsaszín borítású füzetet. “Lakosságcserére vonatkozó jogszabályok“ — olvasom. Belül egy kétnyelvű körbélyegző, ugyancsak rózsaszín betűkkel hirdeti: “Meghatalmazott az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére". Cs.A.: — Hogyan védelmezted őket? S.L.: — Minden ingóságukat pontosan leltárba vettem... — Hogyan a fenébe lehetett volna másképpen védelmezni őket? — tört ki keserűen. — Amikor Vámosladányba kimentünk, azzal fogadtak bennünket, hogy az éjjel négyen felakasztották magukat. A tekintetem a szoba falán levő ceruzarajzokra siklik. Régebbi beszélgetéseinkből tudom, hogy a hontalanság éveiben Lajos bácsi rajzolással is kereste a kenyerét. — Az egyszerű parasztember nem szerette a cifraságot, a színes ceruzát sem. Aki lerajzoltatta velem a házát, meg a templomot, azt kérte, hogy az emlék egyszerű ceruzarajz legyen. Alig van színes képem az akkori időből. Ha festeni akartam, messze a határban állítottam fel az állványt, lopva, hogy senki se lássa. Cs.A.: — Mikor kezdtél el rajzolni? Még egy “dokumentum" került elő, a tárlatok jegyzéke: 1922 és 1991 között 23 közös kiállításon vett részt a munkáival. Önálló tárlata 24 volt, 1978-tól 1989-ig. Simonyi Lajos élete sok érdekes egyéni vonást rejt. Már akkor sem volt fiatal, amikor a tanárképző főiskolát elvégezte, kevesen tudják róla, hogy történelem szakos is. Amikor 1970-ben az eperjesi Šafárik Egyetemen megszerezte a képzőművész-diplomát, már öt esztendeje nyugdíjas volt. Közben öt évig Kürtön tanított, ahol két éven át igazgató is volt, majd öt esztendeig a Tardoskeddi Alapiskola tantestületének a munkáját szervezte, irányította, 1960-tól 65-ig pedig a Nyitrai Pedagógiai Fakultás képzőművészeti tanszékén volt tanár. Ezután került Párkányba, ahol nyugdíjasként megszervezte a művészeti népiskolában a képzőművészeti tagozatot. Itt kerek tíz évig dolgozott. Cs.A.: — Nagyon gazdag életpálya a tiéd. S.L.: — Sokan tönkrementek közülünk. Belerokkantak a megterhelésbe. Emlékszem szegény Fónay Jóskára, aki kántor is volt és énekkart vezetett Naszvadon, aztán hamar összeroppant. A feleségem is... Cs.A.: — Tényleg, miért nem mentél át Magyarországra? S.L.: — Mert idealista voltam, mindig idealista... Cs.A.: — Félő, hogy az a rengeteg tapasztalat, amelyre életed során szert tettél, egyszer elvész. S.L.: — Talán nem így lesz, mert már megírtam 56 év krónikáját, lett vagy ezer oldal. Akkor főleg az események leírására összpontosítottam, de rájöttem, saját véleményem nélkül ez nem sokat ér. Most dolgozom át az anyagot, miközben folytatom a kilencvenes évekig. Sokat foglalkoztat az itteni magyarok sorsa és a Csemadok eddigi szerepe. Cs.A.: — Mint művészember, nem tudtad elhallgatni a véleményedet. Azt is tudom rólad, hogy pedagógiai cikkeket és tanulmányokat is írtál. S.L.: — Inkább módszertani cikkeket — és megint elém tesz egy dossziét. Olvasom: “A kézírás lélektana“, alatta a dátum: 1939/40-es tanév. A másik érdekes dm: “Az idegen nyelv tanítása', mely a második oldalon így módosul: “A szlovák nyelv tanítása', s az ötvenes évek elején készült. Cs.A.: — Miért változtattad meg a címet? S.L.: — Mert az Iskolaügyi Megbízotti Hivatalból jött ki személyesen R.L., aki az akkori magyar nyelvű pedagóguslap, a Szodalista Nevelés szerkesztője is volt, és kórt, hogy változtassam meg a dmet, mert a cikk jó és nagyon fontos, de így nem közölhető. Cs.A.: — Látom, hál az énektanításról is. S.L.: — Nem csak írtam. Már az ötvenes években Kodály-módszerrel tanítottam. Az ón gyerekeim kitűnően szolmizáltak. Cs.A.: — Ha nem tévedek, egész életeden át a művészetek iránt érdeklődtél jobban. S.L.: — Bizony tévedsz, mert az ötvenes évek elején előbb a matematikai szakra iratkoztam be. Cs.A.: — Akkor hát sok minden érdekel, de talán legjobban mégis az ember. Kevés mai képzőművésznek lenne türelme ilyen aprólékos vonásokkal emberi arcokat mintázni, mint Te tetted, Lajos bácsi. Akkor ajándékoztál meg bennünket — a párkányi magyar iskolát — a mai magyar írók portréival, amikor azokat éppen betiltották nálunk, többek között Csoóri Sándort, Pilinszky Jánost, Sütő Andrást és még sokakat lerajzoltál. S.L.: — Te mondtad, hogy őket is lehet. A közelmúlt történelmének felidézése után feszültségünk jóízű nevetésben oldódik fel. Fényképeket, képeket nézünk, majd hirtelen megállók egy portrénál. — Ezt még a főiskolán rajzoltam. Lehoczkynak is tetszett. Cs.A.: — Elárulnád, ezzel kapcsolatban mi a titkod? S.L.: — A fej alakja a fontos. Az a meghatározó... Cs.A.: — Köszönöm. S még azt mondd meg kérlek, mi a véleményed a pedagógusi pályáról! S.L.: — A társadalom mindig a tanítókból ólt... CSICSAY ALAJOS Fotó: Archívum és Vércse Miklós A HÉT 11
