A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
LAPOZGATÓ tegrááóra törekvő Európa ma már nem tűri meg a diktatúrákat. Sem a "homogén” nemzetállamokat. Végezetül két elgondolkodtató részletet idézek egy interjúból, amelyet Dórin Tudorán készített, és a Meridian nevű folyóirat I. évfolyamának 4. számában tett közzé (1991. november—december). Beszélgetőpartnere Jean-Francois Revel, a közismert francia filozófus, politológus és újságíró: "DT: — Valamiféle időzített történelmi bombák ezek... JFR: — Pontosan. Jugoszlávia történelme gyakorlatilag megszakadt 1939- ben, legjobb esetben 1944-ben. Mert mi történik most? Mindenki forrong, cselekszik, s ott folytatódnak az események, ahol 50 évvel ezelőtt abbamaradtak. Ékesszólóbb példát nem is lehetne felhozni a befagyasztott helyzetekre (...). Persze, mindezekhez még hozzátevődnek a Versailles-ben és Trianonban elkövetett hibák is. Jugoszlávia mesterséges struktúra volt, meg mielőtt kommunistává lett volna (a totalitárius kommunista rendszer csak megszilárdított egy bizonyos helyzetet). És ebben Clemanceau és Wilson is hibásak voltak. Bosszút akartak állni az Osztrák—Magyar Monarchián, és ezért mesterséges struktúrákat hoztak létre. Megbüntették a szlovéneket, a horvátokat, és megjutalmazták a szerbeket, a szövetségeseiket, akiknek fizetni kellett. Magyarországot is megbüntették. DT: — Gondolja, hogy van esély még arra, hogy ezeknek a hibáknak a kérdése ismét napirendre kerüljön? JFR: — Kétségkívül, és aki másképpen gondolja, csalódni fog. Gondoljunk például a hajdani Kelet-Poroszország helyzetére, Kalinyingrádra, a hajdani Königsbergre. Nyilvánvaló, hogy ez a kérdés fel fog merülni előbb vagy utóbb. DT: — Cseh-Szlovákia hasonló helyzetben van? JFR: — Nyilvánvalóan. Még egy Havel nagyságrendű ember erőfeszítései sem elegendők ahhoz, hogy a szlovákok lemondjanak igényeikről. JFR: — Emlékezzék csak vissza arra, mi történt a múlt év tavaszán. Azt mondták: "Jugoszláviának meg kell maradnia!", bár nyilvánvaló volt, hogy Jugoszlávia már felbomlott. A probléma akkor is az volt, hogy nem tudtak válaszolni a kérdésre: mit kell csinálni, ha Jugoszlávia egységét már semmiféle formában sem lehet biztosítani? Éppen így, számomra nyilvánvaló — és nem is tegnap óta —, hogy egy szép napon fel fog merülni a német—lengyel határ kérdése is — Németország minden garanciája ellenére. És egy napon a lengyelek is fel fogják vetni annak a területnek a kérdését, amelyet a szovjetek csatoltak el tőlük 1945-ben. Abszolút naivitásnak tűnik nekem az, ha valaki úgy gondolja, hogy ezek az események nem fognak bekövetkezni. Nem azért mondom ezeket, hogy a török birodalom, a bizánci birodalom vagy az Osztrák—Magyar Monarchia visszaállításáért emeljek szót, csak hangsúlyozni akarom, hogy a politikában számolni kell a valósággal,” TAKACS FERENC (Erdélyi Magyarság) Olyan szomorú vagyok, hogy el sem tudom mondani. Tegnap utazott el a lányom meg a kis négyéves unokám Vinkovciba. Hiába marasztaltam őket, elmentek. Féltem őket. Nagyon féltem. Hisz Vinkovciban gyakran megszólalnak az általános veszélyt jelző szirénák. Ezért féltem én őket. Nem elég a bajunk, hogy mindent otthon hagytunk, s most idegen kezek nyúlnak a tárgyainkhoz, idegenek hajtják álomra fejüket párnáinkon. Mondom is sokszor — csak suttogjon a párna a csetnik fejének, suttogja neki minden éjjel, hogy nem a sajátjában van. Ne legyen egy nyugodt éjszakájuk a szegény ember ágyában. Vesse őket ki az ágy magából! Világéletemben dolgoztam, gyűjtögettem, sohasem kívántam a másiknak rosszat. De ezeknek azt kívánom, hogy egy percig se legyen nyugodt a más házában. Úgy tűnik, utoléri őket a balszerencse. A másik lányom otthon maradt, s nagy sokára kaptam tőle levelet. S azt írja, hogy már a csetnikek is megbánták tettüket. Nem így képzelték ók az egészet. Ott a faluban három közülük öngyilkosságot követett el, s úgy tűnik — írja a lányom — lesz még néhány, aki követi őket. Menekülnének, de nincs hova. Odaát nem kellenek. Nekünk mógúgy se. S csak most jöttek rá, hogy mit műveltek, amikor senkinek sem kellenek. De most már késő. Ezt nem lehet visszacsinálni. Ahogy velünk is elbántak, ilyen vagy ehhez hasonló még nem lett leírva egy történelmi tárgyú könyvben sem. Nem panaszkodhatom, ami az elszállásolásunkat illeti, jól megvagyunk. Jól bánnak velünk. De nem ez az igazi. Dolgozni szeretnék. Otthon lenni. Hívtak kukoricát kapálni. De az is csak öt napig tartott. Nekem, aki világéletemben a földet műveltem, a föld hiányzik a legjobban. Mert semmi sem helyettesítheti a kórógyi föld szagát. Otthon még a fűnek is más szaga volt, mint itt. Öreg vagyok. Én ezt nem tudom megszokni. Lehet, hogy ez a fiatalok esetében könnyebben megy. De nálunk öregeknél, ez nem így van. Elnézem az asszonyokat, a fiatalabbakat, hogy kézimunkáznak. Ok legalább egy időre feledtetni tudják bánatukat. De nekünk idősebbeknek hiányzik a föld, a jószágok, itt a városban nincs arra lehetőség, hogy eljárjunk napszámba. Gyakran hallgatom a rádiót. Kísérem az eseményeket. De sajnos, még semmi jót nem tudnak nekünk mondani. Miért van ez így? Néha úgy érzem, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk. Vagy talán mégsem? A lányomat is úgy elfogta a honvágy, hogy egyszerűen nem tudott maradni. Sajnálom a kisunokámat. Nem is tudom, hogyan tenném túl magam rajta, ha bajuk történne. Nagyon fáj... nagyon fáj mindez, ami velünk történt. (Magyar Képes Újság, Eszék) Petries József felvétele A HÉT 7
