A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
SOKFÉLE HüllőH-e az ufonautáH? MÓNUS Ufók pedig vannak! Mint Marina Popovics (volt repülő ezredes, Pavel Popovics űrhajós felesége) UFO-Glasznoszty című könyvéből kiderül, szovjet tudósok az ufók mozgásának tízéves tanulmányozása után olyan motort alkottak, melynek segítségével űrutazásokat lehet megvalósítani, a Szovjetunió "nehéz gazdasági helyzetére való tekintettel" azonban a találmány csak szovjet—külföldi közös vállalkozásban lehetne realizálható. Ez persze "hivatalosan" nem megerősített közlés, de ha meggondoljuk, hogy az utóbbi időben az Amerikai Egyesült Államokból is gyakran szivárognak ki hasonló jellegű hírek, nyugodtan feltehetjük a kérdést: Miért vizsgálnának a szuperhatalmak (a volt Szovjetunió még anyagi lehetőségeit meghaladó áldozatok árán is) olyasmit, ami nem létezik? Ufók tehát vannak. Olyannyira vannak, hogy napjainkig számos ember — akinek józan eszében és ítélőképességében semmi okunk kételkedni — találkozott ufonautákkal, azaz idegen bolygók értelmes, dvilizádóteremtő lényeinek képviselőivel. A szemtanúk vallomásai szerint eddig legalább két — egymástól független — Földön kívüli civilizáció küldöttei látogattak el hozzánk. A 2—3 méter magas ufonauták nem érdeklődnek különösebben irántunk, legalábbis nem végeznek beható vizsgálatokat az emberi nem képviselőin, s mi sem tudunk róluk tulajdonképpen semmit. Annál több szemtanú írja le viszont azokat a 120—150 centiméter magas ufonautákat, akik szőrtelenek, testükhöz képest aránytalanul nagy a fejük, s aránytalanul nagy szemükkel kifejezéstelenül néznek az általuk vizsgált emberre, aki később tanúskodik a találkozásról. "A kifejezéstelen tekintet— Mónus Miklós fantasztikus hipotézise szerint, amely a közelmúltban Dinóktól az ufókig címmel jelent meg a Negyedik típusú találkozások című ismeretterjesztő sorozatban (Kornótás Kiadó, 1992) — meghatározóan fontos. A kifejezéstelen tekintet, olyan értelemben, hogy semmi melegséget nem áraszt, semmi érzelmet nem mutat, tehát jégszemen hideg, nem az emlősökre, hanem a hüllőkre jellemző." Alighanem ez a hüllőkre jellemező tekintet indította Mónus Miklóst arra, hogy "fantasztikus hipotézisét" — amely a homogén és izotróp világegyetemről szóló fejtegetéseinek, logikus gondolatmenetének köszönhetően nem is tűnik túlságosan fantasztikusnak — közzé tegye. Miután az élet keletkezésének és fejlődésének lehetőségeit sorra vette, "a természetes kiválasztódás és mutáció" tárgyalásakor arra a megállapításra jut, hogy Földünkön "a dinoszauruszok nem az emlősökkel való harcban... pusztultak ki, s az emlősök nem azért jutottak térhez, mert fokozatosan kiszorították, kipusztították... a dinoszauruszokat. Ha a dinoszauruszok nem pusztulnak ki, akkor vélhetőleg az emlő-MIKLÓS FANTASZTIKUS 1967-ben Kanadában megtalálták egy kát lábon járó egykori őslény, a sztenorvhoszaurusz csontvázát A lelet azt bizonyította, hogy némely dlnoazauruszfaj fizikailag ás szellemileg is rendkívül gyorsan fejlődött Különösen fejlett volt a nevezett hüllő kisagya és gerincvelője, a sötétben Is jól látott, és más "paraméterei" is Ióbbak voltak az akkor élő emlősökéinél. A kanadai tudósok számitógépes szimuláció segítségével nyomon követték a sztenonlhoszaurusz lehetséges fejlődését, s végeredményként a képen látható humanoldot kapták. sök ma is csupán azok lennének, mint voltak annak idején, dckányszerű rágcsálók." A rejtéllyel, hogy miért pusztultak ki Földünkön a dinoszauruszok, jelenleg mintegy félszáz elmélet foglalkozik, ám egyik sem bizonyítható. A túlságosan nagy testükre vagy kis agyukra (butaságukra) való, immár közhelynek számító hivatkozások ilyen szempontból semmit sem mondanak, hiszen nem minden dinoszaurusz volt nagy testű (noha voltak köztük óriások is), az észbeli képességek pedig nem az agyüreg térfogatától függnek, hanem attól, ami benne van (az ember agya például — nagyságát tekintve — négyszer kisebb, mint az elefánté, és ötször kisebb, mint a bálnáé). Azt a keveset, amit a dinoszauruszokról tudunk, Mónus a következőképpen foglalja össze: "fajt képeztek a hüllők között (ahogy az ember az emlősök között), végtagjaik nem oldalt álltak el testüktől, hanem alulról támasztották meg a testtörzset, pontosan úgy, mint a mai emlősöknél; combcsontjuk függőleges helyzete lehetővé tette, hagy két lábra álljanak, számos családjuk két lábra is állt (akárcsak az ember); nem az emlősök térhódítása miatt szorultak vissza és pusztultak ki." Milyen lenne tehát napjainkban a Föld élővilága, civilizációja, ha 65 millió évvel ezelőtt nem pusztultak volna ki a dinoszauruszok? Alighanem ők fejlődtek volna az értelem irányába, az ő kései utódaik nemesedtek volna dvilizádóteremtő erővé. Mónus szerint elképzelhető, hogy "a dinoszauruszok kipusztulása a Földön egyedi jelenség, másutt nem fordult elő. Lehet, hogy a földi értelmes lény valóban egyedi jelenség a világegyetemben, de nem értelme, hanem... emlős volta miatt." A kérdésre, hogy miért vizsgálnak bennünket olyan következetesen, mármár elszántan az ufonauták, ezek után könnyűnek tűnik a válasz: "Nos, képzeljük el, hogy mi jutunk el egy tőlünk fényévtizedekre lévő, magán dvilizádót hordozó bolygóra. S ott mit tapasztalunk? Azt, hogy a civilizáció megteremtői: dinoszauruszok. Formájukat, testtömegüket stb. illetően hasonlóak hozzánk, de bőrük, mint a hüllőké, és így tovább. Feltehetőleg vizsgálatok ezreit végeznénk el, mivel nem akarnánk elhinni, hogy másutt hüllők végezték el azt a munkát, amit itt a Földön mi, emlősök. Újra és újra meg akarnánk győződni előző vizsgálataink eredményéről. Mivel azokat saját szemünk, továbbá műszereink közlései ellenére valami mélységes tévedésnek hinnénk." (Az ember iránt nem különösebben érdeklődő 2—3 méter magas ufonauták tehát alighanem emlősök.) (Nem tudom megállni, hogy végül legalább egy zárójeles megjegyzést ne tegyek a fentebb ismertetett kiadvány nyelvi színvonaláról. A Kornétás Kiadó gondozásában megjelent érdekes tartalmú füzet ugyanis elrettentő példaként szolgálhat a könyvkiadással foglalkozó szakemberek — főleg a kiadói szerkesztők — számára: a Dínóktól az ufókignak már a címe is "szarvas hibával" — a határozott névelő "nagyvonalú" elhagyásával — tüntet a magyar nyelv szabályai ellen. Egyébként arra sem figyelt fel a kiadó, hogy a szerző mindjárt a tanulmány elején versnek [I] minősíti Babits Mihály Gólyakalifa című regényét!) VARGA ERZSÉBET 18 A HÉT
