A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-04 / 36. szám

OTT JÁRTUNK MIÉRT FONTOS? utóbbi erőssége a figurális kompozíciók­ban rejlik. Bevallom, engem leginkább a magyar­­országi Kovács Lívia oltárképei ragadtak meg, melyeket illő környezetben, a galé­riával szomszédos református templom­ban állítottak ki... Rövid beszélgetésünk során kiderült, Pozsonyban született, szü­leit Vágkirályfára jár látogatni. Pozsony­ban a Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a budapesti Iparművészeti Főisko­lára járt. Jelenleg a Budapest melletti Budakeszin él, ott van műterme... Diplo­mamunkáját a pozsonyi Bratislava Szál­lónak ajándékozta — köszönetképpen az itt töltött évekért!... Művei Budapesten mozikat, szállodákat díszítenek. Legutóbbi kiállításai a kecskeméti Kerámiai Stúdió­ban és tavaly Dániában voltak. Kész munkáit főleg Dániában értékesíti... Ne­vetve mesélte, milyen örömmel jött Lo­soncra, mert úgy érezte, elszakadt a Szlovákiában élő keramikusoktól, akikre mindig nosztalgiával gondolt. Öröme fo­kozódott, amikor kiderült, Losoncon volt osztálytársaival találkozhat. A kiállítás megtekintése és a művészek faggatása után azon töprengek, milyen gyakorlati (?) haszonnal jár (csúnya szó, tudom!) egy ilyen szimpozion? Azonkívül, hogy a gyárakban a munká­sok tanúi lehetnek annak, hogy a művé­szek másképp nyúlnak ahhoz az anyag­hoz, amellyel ők naponta dolgoznak... Vagy: amennyiben a gyárak még a régi módon működnek, a művészek ötleteik­kel, alkotásaikkal segíthetnek nekik meg­keresni, megteremteni saját arculatukat... Bár az sem elhanyagolható, hogy a keramikusok egymástól is tanulnak, ér­deklődve figyelik egymás módszereit, s azt, mit tudnak kihozni a tégla agyagából, amely tudvalévőén kevésbé képlékeny, és nehezebben adja meg magát! További haszonnak számit, hogy a művészek egy-egy alkotása a Nógrádi Galériában marad, annak a gyűjteményét gyarapítja. Csak remélhetjük, hogy a helyiséggondok idővel megoldódnak, és ez a szépen gyarapodó gyűjtemény méltó helyre talál. De az igazi haszon — s ebben a résztvevők, a galéria igazgatója és én is megegyeztünk — az volna, ha a város kihasználná az évente megismétlődő lehetőséget: ingyen rendelni a művészek­től! A szimpozion így nemcsak a galéria falain belül, hanem kívüle is nyomot hagyhatna... Szinte látom a sok köztéri szobrot, plasztikát, kerámia táblát, faliké­pet... Mind-mind Losoncot szépítené! Dr. Miroslava Cermáková, polgármes­ter-helyettes azt mondta, a város jövőre is várja a keramikusokat. Nos, jó volna, ha nemcsak várná őket, hanem számítana is velük. Mert azt, hogy számítani lehet rájuk, már bebizonyították! Segítségükkel el lehetne űzni az elmúlt évek során Losoncra telepedett szürke­séget és igénytelenséget. ARDAMICA FERENC (Fotó: Michal Hanko) Apró falucska a keleti végeken Kaposke­­lecsény. Ez az apró falucska azonban bizonyíték arra, hogy a lelkesedés, az emberek tettrekészsege egyáltalán nem a falu lélekszámától függ. A Csemadok alapszervezete például a harmadik leg­népesebb a Tóketerebesi járásban. Kö­rülbelül nyolcszáz ember lakja a telepü­lést, s ebből mintegy 300 a Csemadok­­tagok száma. Mindezt az alelnöktől, Mórik Istvántól tudtam meg, aki Molnár Károly elnökkel együtt szervezi, irányítja a szervezet munkáját. Pedagógusként, iskolaigazga­tóként is szívügye a helyi kultúra színvo­nalának emelése, a többletmunkát, a szervezést pedig külön örömmel vállalta. Vallja ugyanis, hogy fontos, nagyon fontos a lelki, szellemi, kulturális gazdagodás is. Hogy miért? Mert naponta látjuk, tapasz­taljuk az anyagi gazdagodást, a falvakban sorra épültek az emeletes paloták, a szomszédban rendszerint nagyobb, hogy túltegyünk egymáson, a kultúrigény azon­ban messze elmaradt az anyagi gazdag­ság mögött. A könyvespolcok ugyan imitt-amott megteltek könyvekkel, ha már egyszer a bútorfalakban ezekre is tervez­tek helyet, a kultúrházak, a szabadtéri színpadok széksorai azonban a legtöbb­ször üresen tátongtak az előadások, színdarab-bemutatók, különféle rendezvé­nyek plkalmával. — Evekkel ezelőtt ennek a tespedtsóg­­nek üzentünk hadat, amikor vallattuk a kultúrmunka irányítását. Nem könnyű feladat ez a mai világban, de mi még kedvvel tesszük a dolgunkat. Ráadásul, szerencsénkre, ezt a falut olyan emberek lakják, akik érzékenyek a szépre, jóra, csak valaki egy kicsit buzdítsa őket. Én pedig még tartom a régi szabályt, a tanító igenis legyen lámpás, a kultúra ébreszt­­getóje, a szellem világítója. A legfonto­sabbnak ezt tartom. Ugyanis, ki, ha nem a tanító ébresztgesse a lelkeket a hagyo­mányok megőrzésére, a kulturális értekek megbecsülésére, az írott szó szépségé­nek értékelésére?! Küldetésemnek tekin­tem ezt a munkát, hiszen ha mi most, napjainkban nem tesszük meg a magun­két, lehet, hogy holnap már hiába tennénk, nem lesz kinek elmondanunk, továbbad­nunk mindezt— magyarázta Mórik István. — Mit tesznek mindezért? — kérdez­tem. — Régebben könnyebb volt összever­buválni a fiatalságot egy-egy színdarab betanulására. Ma már ez nehezebb, eljárnak a faluból, kevesen is vannak a fiatalok. Ám, ha a községháza nagyter­mében előadást rendezünk, arra öreg, fiatal egyaránt eljön. Legyen az egész­ségügyi, közéleti vagy kulturális jellegű, mindegy... Mint említettem, mindenkep­pen a hagyományok ápolása a célunk. Ezért szervezzük meg évente a Daloló Ung-vidék elnevezésű hétvégi találkozón­kat. Erre a rendezvényre a környék táncosai, énekesei, népi zenekarai, szó­listái, a régi mesterségek folytatói szép számban eljönnek. Az idén már a husza­dikat rendeztük, ez azt jelenti, hogy igény, érdeklődés azért mégiscsak van a múlt értékei, a népi hagyományok iránt. És persze nemcsak a szereplők, hanem a közönség is tömegével jön erre a hagyo­mányos ünnepségre. Külön öröm szá­munkra, hogy a fellépők és a nézpk soraiban egyaránt számos a fiatal. Én tanítóként, igazgatóként is gyakran hívom fel a gyerekek figyelmét a regi idők tárgyi és szellemi értékeire. Ha olyan előadást rendezünk, amely nekik is ad, mond valamit, természetesen őket is meghívjuk. Csak így lesz érdeklődésük és kötődésük később a kultúrához és a Csemadok-szer­­vezethez. Községünkben a közelmúltban emlékművet avattunk a II. világháború magyar, ruszin, zsidó, szlovák áldozatai­nak emlékére, amelynek létrehozásában több más szervezeten és az önkormány­zaton kívül a Csemadok is besegített — válaszolta. Aztán újra a tanító szerepéről beszél­gettünk. Ugyanis egyáltalán nem mind­egy, hogy a falusi tanító mit vállal, mennyit vállal a jövő, a megmaradás érdekében. Mórik István elismerően szólt kollégáiról, akik szintén részt vállalnak ebből a feladatból. Náluk sem megy egyszerűen, zökkenőmentesen a dolog. Ôk azonban a panaszkodás helyett inkább tesznek. S a jövőben még többet szeretnének tenni, mert semmiképpen sem akarják megélni, hogy egyszer csak arra ébrednek, késő... — A magyarságtudat számunkra kor­parancs, itt és most. Ezt erősíteni peda­gógusként a gyerekekben, Csemadok-al­­elnökként a felnőttekben a legszentebb kötelességemnek tekintem. Tudom, sokat kell még tennünk ennek érdekében, de remélem, olyan idők következnek, ame­lyek kedveznek nekünk ebben. De külön­ben mindegy, mert ha nem, mi akkor is meggyőződéssel és erős hittel dolgozunk ezért a népért, ezzel a néppel. Itt ugyanis mindenki velünk van. Ezért hát megér­demlik — mondta végezetül Mprik István. BENYAK MARIA Illusztrációs fotó: Prikler László A HÉT 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom