A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
GONDOLKODÓ A tévémozi alHonyaP A televízió abban az időben kezdett elterjedni, amikor a mozi már szinte népművészetté vált: hetente milliók váltották meg a belépőjegyet a filmvetítésekre, így a vizuális kultúra átalakulásához, fejlődéséhez döntő módon járult hozzá a Lumiére fivérek által feltalált mozgókép. Ezért aligha lehet azon csodálkozni, hogy a televízió szinte az első naptól kezdve főműsoridőben játékfilmeket sugárzott. Annál is inkább, mivel ez a megoldás bizonyult a legegyszerűbbnek és legkézenfekvőbbnek: elég volt megfelelő díjazás ellenében kölcsönkérni a kész kópiát, és máris megoldódott vagy két óra műsoridő problémája. Az elmúlt ötven évben ez a helyzet lényegében nem változott, csupán annyi történt, hogy időközben maga a televízió is műsormegrendelővé és -készítővé lépett elő, így saját céljaira már évtizedek óta gyártat filmeket, illetve a tévéstúdiókban készítenek ilyen jellegű alkotásokat. Kezdetben ez utóbbiakat tévéfilmeknek nevezték, egyidejűleg jelezve ezzel a gyártót és a technológiát, vagyis, hogy saját műhelyben készült műről van szó, és hogy celluloidszalagra vették fel az alkotást. A későbbiek folyamán a képmagnók elterjedésével már átvette a filmkamera helyét elektronikus társa, ez idő tájt alakult ki a tévéjáték, a videofelvétel fogalma. Viszont a képmagnó nem sokáig maradt meg a stúdiókban. A mikroelektronika rohamos fejlődésének következtében a hetvenes évek folyamán sikerült előállítani az első hordozható készülékeket, így a video megjelent a lakásokban is. Ez ugyan kezdetben nehézkesen kezelhető, elég otromba berendezés volt, de néhány év elteltével sikerült előállítani az első kazettás készüléket, majd megjelentek a különféle, könnyen kezelhető, hordozható változatok. Mint minden jelentős változás, ez a folyamat is észrevétlenül, teljesen ártatlanul indult. A képmagnó ára egyre lejjebb csúszott, miközben tömegesen kezdett elterjedni a fejlett ipari országokban. A nézők pedig sorra vásárolták a kazettákat, vették fel kedvenc műsoraikat, kisebb-nagyobb házi videotékákat alakítva ki. Bár már ezzel is sikerült elvetni a tévéfüggőség megszűnésének a magvát, viszont az igazi áttörést a videokölcsönző megjelenése hozta magával. Az évek folyamán a választék több ezerre bővül, így a nézőnek már nem kellett arra várnia, hogy kedvére való filmet sugározzon a tévé, azt amire épp kíváncsi volt, kikölcsönözhette és megnézhette otthoni videóján. A folyamat akkor kezdett aggasztó méreteket ölteni a tévétársaságok szemszögéből, amikor a képmagnó már olyan mindennapos berendezéssé kezdeti válni, mint a színes televízió, a műsoros kazetta pedig csak annyiba került, mint egy szépen kivitelezett könyv. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy nehéz helyzetben a kiutat a klasszikusok elméleti munkáinak beható tanulmányozásával is meg lehet találni, különösen, ha az adott helyzet mélyanalízisével párosítják. Azok a bizonyos klasszikusok, élükön Marshall McLuhan kanadai szociológussal pedig abban határozták meg a televízió egyik fő jellemzőjét, hogy egyidejű szemlélővé teszi a nézők millióit. Mint minden nagy igazság, ez is rendkívül banálisnak tűnik — ha kimondja valaki. De még akkor sem biztos, hogy alkalmazzák. Ugyanis évtizedeken keresztül szinte teljesen megfeledkeztek róla, tekintve, hogy csupán néhány élő közvetítéstípusnál alkalmazták (sport, jelentős politikai, társadalmi események). Egykoron persze kényszerűségből is voltak élő adások, mivel jóval egyszerűbb és olcsóbb volt egy színházi közvetítést élőben sugározni, mint hetekig-hónapokig dolgozni annak tévéváltozatán. A technika fejlődésével viszont épp az utóbbi megoldást alkalmazta szinte kizárólagos jelleggel a televízió. Olyanynyira, hogy a hetvenes években a műsorok csaknem kilencven százaléka "konzerv" volt, azaz dobozból került vetítésre. Elő közvetítés csak elvétve akadt, féltek is tőle a tévések, mint a tűztől, hiszen mindig megvolt a tévedés, a baki lehetősége. Csakhogy minél tökéletesebb, kimunkáltabb felvételek kerültek a képernyőre, annál kimódoltabbnak, művinek kezdtek tűnni. És annál avittabbak is voltak. Ugyanis épp a frissesség, az egyidejűség, a néző "kukucskálásának" az élménye hiányzott belőle. Mindez eszi-nem eszi alapon jó ideig eltartott, hiszen a néző szidta ugyan a műsort, de mégis ráfanyalodott esténként. Amikor viszont választási lehetősége nyílt — épp a képmagnónak köszönhetően —, élt is a felkínálkozó lehetőséggel. Az egyre riasztóbbá váló nézettségi statisztikák egy idő után cselekvésre késztették a tévéseket: meghirdették a visszatérést az élő közvetítésekhez. Újra valóság lett az, amire csak a legöregebb nézők emlékeztek: megjelentek a közvetítőkocsik a színházak, különféle társadalmi és politikai események színterének környékén. Ahonnan eddig jólfésült, megszerkesztett felvételeket mutattak be — persze utólag —, most élőben indul a közvetítés. A néző pedig átélheti a személyes jelenlét élményét. Ezzel az egyszerű módszerrel a tévé két legyet ütött egy csapásra: sikerült újra a készülék elé ültetni a nézőket, ráadásul a műsor elkészítésének a költségei az eddigiek töredékére zuhantak. Sokan úgy gondolják, múló divatról van szó. A vén rókák viszont bölcsen mosolyognak: bár egyesek úgy érzik, hogy feltalálták a spanyolviaszt, de ezúttal a botcsinálta jósok bizonyosan melléfognak. Hiszen épp a frissesség, egyidejűség teszi a televíziót azzá, ami valójában. Ha kész filmet akar megtekinteni a néző, azt kikölcsönözheti a videotékából, de próbálja csak ezt megtenni azzal a műsorral, amelyet esetleg a következő nap közvetít élőben a televízió! Tájainkon egyelőre még nem kell attól tartani, hogy minden tévékészülék mellett ott áll a video. A videokölcsönzők választékától sem esik egyelőre hasra a néző. így természetszerűleg napjainkban még nem számít komoly problémának a tévémozi kérdése. A folyamat viszont elindult, fejlődési ütemét pedig a képmagnó elterjedésének a gyorsasága határozza meg. Az előre megjósolható változásra viszont érdemes felkészülni, hiszen egyetlen tévétársaság sem amiatt sugározza a műsorait, hogy azok haszontalanul kiszökjenek az űrbe. Mert a legjobb műsor is fabatkát ér, ha nincs megfelelő számú nézője. Ozogány Ernő 4 A HÉT
