A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-28 / 35. szám

ÉVFORDULÓ Szép hor “ mezsgyéjén Évfordulóknak (sem a másokéinak, sem a magaméinak) nem vagyok, mi tagadás, figyelmes nyilvántartója; Turczel Lajos iránti tiszteletünk és barátságunk találhat éppenséggel (találhatott is, talált is) egyéb, kevésbé esetleges alkalmakat arra, hogy megnyilatkozzék. Mégis van rá érv és ok, hogy most tegyük: a szóbanforgó jubileummal járó életkort — mint csak az imént, öt éve — ma sem mondanám figyelemre méltón magasnak, de kétségkívül tekintélyes, s előrelátható­an ezúttal sem maradunk egyedül kö­szöntőnkkel; akkor hát szóljunk egyszerre. Ragaszkodom azonban némely meg­rögzött szokásomhoz, sőt, elvemhez, mű Turczel-irodalom" is tanulságos téma volna, majd csak szerit ejti valaki), de — és nem is csak "jobb híján", különösen, ha a jubileumi írásokat együvé gyűjti valamely folyóirat vagy pláne "Festschrift", lehet az a közszokás szerint bármi, amit a gratuláció megajánl az ünnepelt tiszte­letére. Anatole France vásári akrobatája például bukfenceket hányt a Szent Szűz előtt, midőn fáradságos napja után betért a Notre Dame székesegyházba, hogy lerója áhítatát, s a Madonna (a botránkozó hívekkel ellentétben), megértőn s kedve­sen fogadta a produkciót, mert mindenkj csak azzal adózhat, amije van vagy amihez úgy-ahogy ért. hogy egy mindenkori születésnapi gratu­láció, kivált, ha tudós embert ünnepelünk a) legyen hangvételében mértéktartóan derűs, de semmiképpen se profán, ko­molytalan; legyen megfelelő mértékben személyes, de semmiképpen se érzelgős, fellengzős vagy patetikus; b) tartalmazzon valamely átfogó vagy összegező gondolatot az ünnepelt sze­mélyével kapcsolatban, s hacsak lehet, olyasvalamit, ami az egyén életpályájának és a történelmi korszak fejlődésvonalának metszéspontjában helyezkedik el, tehát sem előbb, sem utóbb nem olyan idősze­rű, mint épp a jelen pillanatban; c) ne ismételje, variálja, hígítsa azt, amit már korábban, egyéb jubileumi alkalmak­kor elmondottunk Írásban, esetleg élőszó­ban (ritkán olcsón hízelkedőt) az ünnepelt szemébe vagy (csakis jót!) a háta mögött; d) legyen megfogható tartalma és időszerű apropója; méltassa (ha addig nem tette) az ünnepelt valamely időköz­ben megjelent művét vagy műveit (nota­bene: maga az immár impozáns terjedel­A fentiekkel lezártnak nyilváníthatom köszöntőm bevezető részét (az előre kikötött derűsebb hangvételtől sem tar­tóztatván meg magamat), s most elsőbben is kimondjam az ünnepelt szegélyével kapcsolatos összegező gondolatot: Éppen, mert a hetvenedik születésnapja (hiszen értjük) még azelőtt volt, most pedig (az idő hogy eljár!) azután köszön­tőm, feltűnő, hogy nem érzékelek szá­mottevő különbséget. Szívós és makacs eltökéltségéről szólottám akkor, nemkü­lönben hol zsörtölődő, hol mosolygós gesztusairól: ma úgy látom, hogy Turczel Lajos alkatilag nemcsak az elmúlt öt év alatt, hanem egész élete során sem sokat változott. Alkatilag, mondom: ami nem azt jelenti, hogy változatlansággal válaszolt a változó időnek. Tíz évvel ezelőtt ezt ó maga fogalmazta meg egy interjúként közölt beszélgetésben: amikor a hatvanas évek közepén lehetővé vált, úgymond a "szigorúbb minőségű kritika, mi »pedagó­giai kritikusok« is átváltottunk a szigorúbb mércére, de további működésünket — a tiszta lappal induló kritikusi nemzedékkel szemben — a visszanéző helyzetből túlságosan kritikátlannak bizonyuló és ezért értékrendi zavarokat előidéző írása­ink rendkívül megnehezítették. Én ebből a felismerésből le is vontam a tanulsá­gokat, és rövid idő alatt teljesen az irodalomtörténet művelésére tértem át. Egy évtizedet meghaladó kritikai tevé­kenységemre ma úgy tekintek, mint egy nehéz időszakban vállalt és ezáltal de­terminált becsületes szándékú küldetésre, helytállásra." Ehhez nincs mint hozzáfűz­ni: ritka ember tud egy ilyen nem könnyű felismerést ilyen becsületesen és kertelés nélkül papírra vetni. Az idézett interjú Turczel Lajos Tanul­mányok és emlékezések című, 1987-ben megjelent kötetében is szerepel, a kötet második részében, melynek összefoglaló címe "Emlékezések a szülőtájra, a gyer­mek- és ifjúkorra". Amikor öt évvel ezelőtt köszöntöttük Turczel Lajost, ezt a kötetét még nem ismertem (jóllehet a benne foglalt írások egyiket-másikát termé­szetesen igen). S eppen a mondott kötet különböző időpontokban keletkezett, mű­fajilag igencsak heterogén, mégis egysé­get alkotó második részénél szeretnék még egy kicsit elidőzni; nem hogy megkésve "ismertessem", "értelmezzem", netán "bíráljam", hanem hogy némi bo­csánatos elfogultsággal és beleérzéssel eszmélkedjem felette. Emlékezni mindenki szokott, gyermek- és ifjúkori nosztalgiái előbb-utóbb minden­kinek felfakadnak, Ady szép szavával szólva: felhorgadnak. De aki hét sikeresen lezárt évtized után állítja össze tanári és literátori pályája emlékezetét, az már lírai alanyként objektív megismerés tárgyául kínálkozik, emlékei — a legbensősóge­­sebben áhítatosak, a legmegmosolyogta­­tóbbak is — gyakorta forrásértékuek, exemplaritása maga is szociográfiai mo­dell. Az emlékező fejezetek közül az első "Séták a bölcsőhelyem körül"; persze, hogy ez is Ady-versre utal. Az összes továbbiaktól elterően ebben a fejezetben az emlékező még tudatosan szodografi­­zál, "vallatja a történelmet", fedezi fel Szálkát, leplezetlenül a népi írók ihlette, azokat követő stílusban. Nem esik a Karinthyból jól ismert csapdák egyikébe sem. Nem mondja, hogy "olyan falu, mint más", de azt sem, hogy "csodálatos, csodálatos falu". Híven tükrözi a dmsu­­galtó Ady-vers hangulatát: ez itt falu, az en falum, mutatja fel palástolatlan büsz­keséggel, büszkén, mert övé, s ennyiben persze mégis csodálatos, mint vala­mennyiünknek a magunk falva, városa. S közben megtudunk egyet-mást, nem is keveset. Hogy a Turczel Lajost háromne­gyed évtizeddel ezelőtt útnak indító falu szülötte Csepreghy Ferenc, annyi köz­kedvelt népszínmű szerzője. Verne Gyula regényeinek Magyarország határain túl is sikeres színpadra alkalmazója, azt még csak lehetett, illett is tudnunk korábbról is, feljegyeztetett. (Tudod-e, Turczel tanár úr, hogy amikor 1892-ben Prágában Az ember tragédiája volt a cseh Nemzeti Színház legnagyobb kasszasikere, bevé­tel tekintetében még Smetana Eladott menyasszonya sem közelítette meg, de A cár futárja, neves földid feldolgozásában valamelyest vetekedett vele?) Talán még az is felszínre kerül lexikonböngészés közben, hogy Szálkán született Radvá-14 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom