A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-28 / 35. szám
ÉVFORDULÓ nyi-Romanek Kálmán is, a Turczeltől is respektussal és sűrűn emlegetett "Ipolymellóki nyelvjárás” szerzője, cserkésztiszt és gimnáziumi tanár, kit halálakor Sík Sándor búcsúztatott többek között. De azt már, legalábbis én, csakis Turczel Lajos emlékezéseiből tudhattam meg, hogy a falu neve már a tatárjárást követő évtizedben oklevélben szerepel, hogy Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint Szálkának a múlt század derekán még tizenöt fővel több lakosa volt, mint Párkánynak, hogy milyen vezetéknevek dívtak Szálkán az 1570-es török defter szerint, hol bukkan fel először a Turczel név: ezeket valóban csak innen lehet és érdemes megtudnunk, nem Turczel tanár úr magánügye, mint egyébiránt az sem, hogy Szalka (lám, hogy kerülgetik egymást egyre Turczel tanár úr és Verne Gyulai) a Dunai hajós című regény jóvoltából, hadd mondjak nagyot és szépet eljutott az Ipolytól az Óceánig. S ezenfelül, ezt csalétkül szánom azoknak, akiknek máig sem volt érkezésük elolvasni Turczel Lajos emez írását, a szálkái lányon, asszonyon összesen tíz-tizenkét félhosszú szoknya van. Az ing felett van a kartonból készült pruszlik, aztán a csipkékkel pazarul díszített lipityő (a blúz megfelelője). A lányok feje szabadon van, a haj kerek kontyba van csavarva. A menyecskék feje színes kasmírkendővel van hátrakötve, selyemmel vagy bársonnyal pedig előrekötve. Télen hatalmas núdli-rojtos berlinerkendővel védekeznek a hideg ellen. Az utolsó néhány mondat idézet Turczel Lajos diákköri dolgozatából s egyben a fejezet utolsó, befejező képe az Ipoly menti község múltjából. A szociográfiát — mely a harmincas években az ilyen indíttatású fiatal szlovákiai magyar számára szinte korparancs volt — a személyesebb és szubjektívabb emlékezések két fejezete váltja fel: "Emlékezés falusi iskoláskoromra” és "Az érsekújvári reálcjimnázium padjaiban". Az elsőből, ízesítőül, csak egy villanásnyi reminiszcencia (vélt-e avagy valóságos, tessék eldönteni, efféle dolgokban hajlamos vagyok a képzelődésre). ”En például csak hatéves koromban jutottam el először a tizenkét kilométerre fekvő Párkányba" — írja Turczel. "Már hetekkel előbb lázban égtem és egy kicsit féltem is... de a város és a Simon-Júda vásár csodái (a rengeteg árusátor, a cirkusz oroszlánnal, óriáskígyóval, és »óriás nővel« mindenért káipótolt." Csak nekem tűnt volna fel? "Vidéken születtem, de..." — így kezdődik a Puszták népe, s így folytatódik valamivel alább: "Emlékszem a döbbenetszerű szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, amikor nyolc-kilenceves koromban legelőször faluba kerültem". Pusztáról faluba Illyés, faluhelyről mégiscsak városba Turczel. A gimnáziumi évekről szólt visszaemlékezés még elmemozdítóbb. Félreértés ne essék, a szlovenszkói magyar iskolaügyről már sokan és alaposan írtak, másutt és más szemszögből maga Turczel is, de a szubjektív egyéni hangnem ezt is szociográfiai érdekűvé avatja,.számomra majdhogynem felfedezéssé. És rokonszenvessé. Nem hivalkodik statisztikai táblázatokkal, nem hadonászik sérelmekkel, hiteles élményanyagba ágyazottan kapjuk például a nyolc akkori magyar tannyelvű középiskola egybevetését, tanárok és iskolatársak portréit, saját kisdiákkora fénylő és nyomasztó emlékeit, akaratlanul hol Németh László felfelé nyomuló Jó Péterét, hol Móra Ferikét juttatva eszünkbe. Olvasmányai jegyzéke ma még személyes emlék, holnap talán hasznos adat: ennél sokszorta kevesebb is kapóra jött a mindenkori történetíróknak, akik ilyen mozaikkövecskókből konstruálják meg korok és tájak összképeit. S méghozzá ösztönösen válogatta meg olvasmányait Turczel nebuló, legföljebb Szeglethy tanár úr adott neki kölcsön néhanapján, kérés nélkül, egy-kót könyvet a tanári könyvtárból. "Viszont arra szomorúan gondolok vissza, hogy Krammer Jenő, aki szeretett engem, és tudott az ambícióimról, nem volt a segítségemre. Tanácsokat elsősorban tőle vártam volna, és nagy kár, hogy nem kértem meg őt erre." (Dehogyisnem segített, Turczel tanár úr, dehogyisnem, Te ne tudnád? hogyne segített volna, ha még ma is fájlalod, hogy nem segített. Furák és kifürkészhetetlenek a tanári segítség útjai: a tanár néha azzal segít, hogy van.) Végezetül — ha nem számítjuk az interjúkat — az emlékező rósz utolsó érdemi fejezetében ("Emlékezések az irodalmi kísérletezések idejére”) a tanári és kritikusi pálya törvényszerű szépírói és költői mellékutcáiról vall, az első próbálkozásoktól a "Sturm und Drang "-ig, ahol az irodalmi portyázások (ha hihetünk ez esetben is az emlékezőnek...) véget is értek, mint legtöbbünknél. De a hatodikos kisdiák tréfás, szívderítő és szemrebbenés nélküli latinsággal megtűzdelt magyar— szlovák makaróni nyelven írt tréfás rigmusait: már az előző fejezetben előlegezte. Szívderítő és hahotára késztő, mert amint a tata is, ünnepeltünk atyja, azt kiabálta riadóul a cseh csendőrök fülébe, hogy "je oheň, je oheň" (mert hiszen azt csak nem kiálthatta, hogy égi égi), azonképpen a fiú is, kicsi Turczel Lajoska, úgy írta latinul, hogy iám tpicero id dixit — már Cicero azt mondta. Úgy áll a dolog alkalmasint valamennyiünkkel, hogy valamennyi elsajátított nyelvet anyanyelvűnkön beszéljük egy kissé végig. Sok mindent megtudunk hát ezekből az írásokból, de itt és most az a legfontosabb, amit magáról Turczel tanár úrról tudunk meg hetvenötödik születésnapja orvén, visszatérve az ő szíves kalauzolásával szűkebb pátriájába. De hadd ne folytassam tovább. Hiszen talán némileg eleget tettünk a bevezetőben jelzett célkitűzésnek: összehordtunk az alkalom tiszteletére vidámat is, komolyat is, általánosat is, személyeset is. Kedves tanár úri Nem doblak ezúttal vissza szokásunk szerint holmi föd körüli incselkedésekkel, s hogy befejezésül a Te szálkái szószedetedből is merítsek (mit, ha ki nem ért, olvassa el fentebb idézett írásaidat): nem kísákogyni akarok ón Veled, hiszen akár büssengölnék is a tiszteletedre, hogy megnevettesselek, mint Anatole France említett vásári mutatványosa, az kell ilyenkor útravalóul a további esztendőkbe: töltsd azokat jó egészségben, továbbra is munkásán, egykori széhajtyi kóró tanítványaid és kollégáid tiszteletétől övezve, kit is szívből kíván e sorok szerzője, mint alább vagy feljebb olvasható. RÁKOS PÉTER Fogadjunk, Tanár úr! Ne arra, hogy Ön még nem lehet hetvenöt éves, ezt elveszíteném, hiszen itt vannak a mindenféle anyakönyvi kivonatok, hogy ekkor meg akkor született Szálkán, s az istenverte számtant nem lehet kicselezni. Arra fogadjunk, hogy jártak szebb idők is fölöttünk. A komáromi évekre gondolok. 1951. Ott állunk a komáromi gimnázium udvarán, mi szecskák, valaki épp arról szónokol, hogy itt pedig rend lesz, olyan rend, aminot mi elképzelni sem tudunk, mert különben fel is út, le is út és a többi, és a többi; mi pedig akik tegnap még kiválasztottaknak éreztük magunkat (hiszen az iskola jelzője ’kiválasztó" volt), hirtelen megtudtuk, hogy mi is a gyomoridegesség, amúgy fejben megszámoltuk a pénzűnket, lesz-e min hazautazni. S ekkor megjelent előttünk egy kis mokány, lovaglónadrágos, birgeris magyar, s ezt mondta: "Oda se neki, kutyafülúek, ón leszek az osztályfőnökötök. Ne ijedjetek meg, nem kell itt semmi egyeb, csak tanuljatok derekasan." S hátbavágott engem is, sót megráncigálta a 'kutyafülem". Az osztályfőnök tanár úr akkor albérletben lakott. Egyszer-kétszer meghívott bennünket a lakására (Koncsői Lacit s engem) amolyan baráti beszélgetésre, egy gyerekkori elbeszélő költeményét is felolvasta. Ma már az egésznek inkább csak a hangulatára emlékszem, meg arra, hogy magyar tizenkettesben Íródott, mint a Toldi. Ja, és a végére: a költő annak a reményének ad kifejezést, hogy ezért a költeményéért természetesen megkapja a Nobel-dljat, s hogy a dijat (természetesen) nem ó megy átvenni Stockholmba, hanem a svéd király hozza el neki személyesen. Azt a rövid időszakot, míg Turczel Lajos tanárom volt (osztályfőnököm is, igazgatóm is), úgy éltem át, s velem együtt azt hiszem még jó néhányan, hogy nekem itt semmi komolyabb bajom nem történhet, Turczel segítségére mindig számítani lehet. Magyar óráiról, előadásáról mit mondjak? Nekem mindig ö volt, s ó is marad a Tanár úr. A tudása, műveltsége lefegyverző. Hamarosan el is ragadták öt Komáromból, elvitték öt egyetemi tanárnak. Aztán irodalomtudósként letett az asztalunkra néhány pótolhatatlan könyvet Hogy mást ne mondjak például a Két kor mezsgyéjón-f. De azért visszatérve feltételezett fogadásunkra: Fogadjunk Tanár úr, hogy a komáromi évek voltak a legszebbek az Ön életében is! Amikor vasárnap délutánonként boxmeccsekre jártunk, megnézni Torma Gyulát, a londoni olimpiai bajnokot, vagy Gyulamajoron voltunk kukoricát törni a szövetkezetben, s jéghideg tejet kaptunk uzsonnára, harmatos cserépköcsögökből. Szeretettel: ZS. NAGY LAJOS A HÉT 15
