A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
SZABADIDŐ Doung Deming Megdönthetetlen alibi Véleményem szerint mostanában furcsa dolgok történnek az életben. Mondjuk — eszeveszetten keresel valamit, de hiába, nem találod meg. Abban a pillanatban, amikor abbahagyod a kutatást — megleled. Vagy — ez is megtörtént — sajnálod a barátnőidet, mert szerinted rosszul mentek férjhez. Vagy a barátaidat sajnálod, hiszen mindegyik boszorkányt kapott az ágyába. Te — non, á, te nem. Te elvetted, az oltárhoz vezetted a világ legszebb és legjobb teremtését. Véleményem szerint mindig vannak, voltak kivételek. Miért ne legyek éppen én az, aki másmilyen sorsot érdemel?! "Yes, darling.' 'Én mindent megteszek érted." "Ó, igen, ahogy te akarod, szívem." "Most is neked van igazad, angyalom." És így tovább és így tovább. Végül aztán egy napon rájössz arra, hogy a világ legszebb és legjobb teremtése megváltozott. Éppen olyan, mint azok a nőstények, akik a barátaid oldalán megnyergelték a boszorkányseprűt. Sajnálod őket, nem igaz? Most mi tévők legyünk, öreg? Megmondtam; mostanában furcsa dolgok történnek az életben. Véleményem szerint. Velem is megesett valami. Tavaly — október hónapban. A londoni vonaton ültem. Beszélgetésbe elegyedtem azzal az emberrel, akivel megosztottam a vonatfülkét. Beszélgetni kezdesz egy alakkal, akit nem ismersz, de a végén régi ismerősként váltok el. Megtudod például, hogy Nathan Lucas a neve. Érdekes név, érdektelen ember, nincs ebben semmi rendkivüli. Szóval megmondom, éppen erre a Lucasra gondoltam. Magamban azt kérdeztem: vajon találkozom-e vele még egyszer az életben. Természetesen arra is gondolnom kellett, hogy milyen csöndes a házunk, amióta az én drága nejem, Meg meghalt Egy autó állt meg a házunk előtt. Az első pillanatban ennek nem tulajdonítottam fontosságot. Valaki rám csöngetett, mire én ajtót nyitottam. Két magas úriember ácsorgott a tornácon. Az egyik megkérdezte: — Sean Lambert? Szótlanul bólintottam, és intettem nekik, hogy tessék, fáradjanak be a nappaliba, én szívesen látok mindenkit a házamban, meg is ihatunk valamit. — Az én nevem Glenn — ez a segédem, Viktor Milius. Gondolom, tudja, hogy miért vagyunk itt. A Scotland Yard emberei vagyunk. Szólni akartam, de Glenn megelőzött. — Ne aggódjon, nem a nejéről van szó. A helyi rendőrség befejezte az ügyben a nyomozást Véleményük szerint a maga macáját egy ismeretlen rablógyilkos segítette át a másvilágra. Glenn szünetet tartott, majd folytatta: — Miért is vagyunk itt tehát? Egy bizonyos Nathan Lucas esete vezetett minket Önhöz, uram. Lucas ugyanis halott Meggyilkolták. — Meggyilkolták? — Igen, uram. Gyilkosság, bestiális gyilkosság. Ugyanabban az időpontban ölték meg, amikor a nejével végzett az ismeretlen rablógyilkos. Azon az éjszakán, amikor Ön a londoni vonaton üldögélt, ugyanabban a vonatfülkében, amelyikben Lucas utazott. Emlékszem... ezt vallotta, amikor az alibijét igazolta, nem igaz? így van-e? Természetesen ez így igaz. Elvezettek Londonba, és én egész úton magamban csak azt ismételgettem, hogy ez lehetetlen, ez nem lehet igaz, ez valami rossz, de nagyon rossz álom. Lidérc. A rendőrségen a szokásos ceremónia. Találtak néhány embert, aki hasonlított rám. Egymás mellé állítottak bennünket. Mögöttünk a hófehér fal. Megérkeztek a tanúk. Érzem, igen, érzem, felismertek. Ketten százszázalékosan biztosak voltak a dolgukban, a kalauz és az a rühes macska, aki az üdítőitalokat hordta széjjel. És mindenki sajnálkozó pillantásokkal búcsúzott tőlem. Elkapták — súgta az egyik. A tárgyalás elkerülhetetlen volt. Első számú tanú: Glenn hadnagy. A Scotland Yard megbízatást kapott, hogy a helyi rendőrség munkáját vizsgálja felül. A nyom megvolt. Scan Lambert együtt utazott a meggyilkolttal. Lambert nejét — mint ismeretes — azon az éjjelen egy ismeretlen tettes megölte. Sean Lambert azt vallotta, hogy a vonatfülkében együtt utazott Nathan Lucasszal. Megdönthetetlen alibi. Lambert semmiképpen sem ölhette meg a nejét. A hadnagy a továbbiakban elmondta, hogy Lucas hitvese riasztotta a rendőrséget, mert furcsának találta a férje váratlan eltűnését. Végül arról is beszámolt, hogyan találták meg a holttesteket a sínek mellett Endeeng és North Bromfield között. Felsorakozott tanúnak az az átkozott nőszemély is, aki az italokat hordta. Határozottan azt állította, hogy együtt látott az áldozattal. Ugyanabban a vonatfülkében utaztunk, nem vitás. Végül a kalauzt szólították. Igen, az úr meg az a Lucas... Mi mást mondhatott volna? Később, amikor elhagytuk Endeenget, ismét benyitott a vonatfülkébe. Ott ültem — egyedül. Neki feltűnt, hogy milyen ideges voltam, nem találtam a helyemet, az arcom szürke volt az izgalomtól, de ennek akkor nem tulajdonított fontosságot. Amikor azonban arról értesült, hogy Endeeng közelében megtalálták a holttestet, akkor felébredt benne a gyanú. Nem, nem, tévedés kizárva. Én, egyedül én ültem Lucas mellett abban a vonatfülkében. — Tudják — mondta nyugodtan —, én rendszeresen tanulmányozom az embereket. Legalább nem unatkozom a vonaton. Hát így vettem észre, hogy a vádlott rendszerint ezekkel a szavakkal kezdi mondanivalóját: "Véleményem szerint..." Vége. Ezzel az ügy lezárult. Az esküdtek természetesen bűnösnek nyilvánítottak. Igaz, senki előtt sem volt világos, hogy miért löktem ki a vonatból azt a szerencsétlent, de senki sem vonta kétségbe vétkességemet. Pedig tévedtek, iszonyatosan tévedtek, 30 A HÉT
