A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
SZABADIDŐ I8SÄPÄ1 mert a kalauz egyszerűen hazudott. Hazudott az a macska is, aki az italával mérgezte az utasokat. És azt is tudom, miért hazudtak. Megmondom: véleményem szerint az életben mostanában furcsa dolgok történnek. Október hónap végén ismerkedtem meg Nathan Lucas úrral. A londoni vonaton találkoztunk először. Lucast decemberből gyilkolták meg. A kalauz lökte ki a vonatból — azért az ezer fontért, amelyet Lucasnak adtam, hogy támassza alá az alibimet, ha majd arra szükség mutatkozik, A kalauz október hónapban látott bennünket együtt a vonatfülkében. Nemcsak látott, hanem ki is hallgatott bennünket. Ahogy mondtam — a kalauz a bírók előtt hazudott. Mert tessék alaposan meggondolni — hogyan lehettem én abban a vonatban Lucasszal, amikor azon a decemberi éjszakán öltem meg az én drága nejemet...? Véleményem szerint — én befejeztem! 1 •......... Ambrose Bierce Nyáréji történet A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongs rábizonyítani, hogy meg is halt. Nyakas ember volt világóletóben. De mikor már eltemették, hinnie kellett a tapasztalatnak. A szokatlan testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt kézzel (szalaggal is összekötötték neki, és hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott), a korlátozottság bizonyos intenzív érzete, a koromsötótség, a süket csönd — ekkora bizonyítókhalmazt nemigen kezdhetett ki holmi légből kapott ellenérvekkel. Meg kellett nyugodnia. De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit ismert el, hogy nagybeteg. És a súlyos nyavalyával járó levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát alaposabban megvizsgálja. Nem volt bölcselő, ezt soha nem is állította. Egyszerű ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A legegykedvűbb éppen az a szerve volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a jövő elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét nyáréjen távoli villámfónyek derengtek át, és a nyugati láthatáron csüngő felhőket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások egy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították a temető fejfáit, sírköveit — mintha még táncra is perdítették volna. Ilyen éjszakán minden jótót lélek messzi elkerüli a temetőt, s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott. Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriás néger, Jess nevezetű. Jess hosszú évek óta mindenesi teendőket látott el a temető körül, s azzal büszkélkedett, hogy régi cimborája az itt lakó kísérteteknek. Nyáréji munkálkodása azonban arra mutatott, hogy baráti köre valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyit a temetőlajstromban szerepel. A kőkerítésen kívül, de még a temetőtelekhez tartozó földön, jó távol az országúttól, ló és szekér várakozott. Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával előbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Nehezebbnek látszott a bádogládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése után gondosan lecsavarozta a bádogtetőt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja még a koromsötétben is tisztán láthatóvá vált. De mintha a levegő gyúlt volna ki ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket és Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna őket a tett színhelyére visszacsalogatni. Jesst azonban nemesebb fából faragták. A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak még most is a rémülettől, s a vérük vadul zakatolt. — Te láttad? — De mennyire! Most mi lesz? Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul, a boncház ajtajához közel, ott látták a szekeret. A ló póznához kikötve abrakolt. A két diák szinte félálomban lépte át a boncház küszöbét. Benne, egy félhomályos sarokban, a pad végében ott ült a Jess néger. Amint fölállt, a szája fülétől füléig húzódott. — A pénzemért jöttem — vigyorgott rájuk. A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtóztatva, a fején véres-agyagos ásóvágás. Fotó: Méry Gábor A HÉT 31
