A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-03 / 27. szám

ÉGTÁJAK

A BÜNTETÉS

Szilágyi

Domokos

Hogy szabatos legyek: nulla óra hót perckor érkeztem meg. A menetrend szerint 7 ó. 13-ig nincs vonatom — sót, egyáltalán semmilyen vonat nincs.

Félreeső vidéki városka volt, azt sem tudtam, van-e szállodája. Ha lett volna, se megyek be ebben a hidegben. Tehát itt éjszakázom.

Kicsi volt az állomásépület, kicsi és piszkos. De, csodák csodája, elsőosztályú váróteremmel. Persze az sem túl nagy és nem túl tiszta. Én lézengtem benne egyedül; az ajtóban nincs ott az őr — mint

nagyobb helyeken —, aki csak tüzetes jegyvizsgálat után enged be az első osztályba. Leültem és olvastam. Rágyújtottam — itt azt is lehet —, s körülnéztem. A falakon néhány jelmondat, fénykép s egy eredeti fölírás:

PADRA VAGY PADLÓRA FEKÜDNI TILOS BÜNTETÉS 10 LEJ

Ez már valami. Kinéztem a peronra, sehol egy lélek. Csupán a forgalmi irodából szűrődött ki fény. Bementem.

— Kérem szépen, nem zavarok?

A forgalmi tiszt félretette az

újságot; kopasz feje búbja megcsillant.

— Dehogyis, tessék helyet foglalni.

— Én ugyanis Bukarestbe tartok.

— Hót óra tizenhárom.

— Tudom. Látja ezt?

— Látom. Első osztályú jegy Bukarestig. Este tíz utánra odaér.

— Nem erről van szó.

A forgalmista szemmel láthatóan örült, hogy szóba elegyedhetik valakivel.

— Akkor hát miről van szó?

— Tudtommal őr szokott állani az első osztályú váróterem ajtajában. Ellenőrző és büntető közeg, tetszik tudni. De...

— De itt nincs. Azaz lenne, de hazament aludni. Úgysem tölti itt senki az éjjelt. Meg aztán... nyugdíjas már az öreg, egész életében utazott, most ő is szeretne megállapodni, otthon üldögélni, mint más rendes ember. Ez az állás afféle pót-nyugdíj. Nappal még csak bebenóz, az illendőség kedvéért, bár annak sincs sok értelme. De éjjel?

— Értem, kérem, szavam sincs ellene. Gyakorló humanista vagyok.

— Örvendek. Weinrich vagyok.

— De ón aludni szeretnék. Mégpedig a padlón szeretnék aludni. Direkt a padlón.

Vállat vont.

— Na és? Feküdjék le és aludjék. Ha kívánja, hétkor felköltöm.

— Köszönöm. Csak az a bökkenő, hogy a felirat szerint tíz lej büntetést kell fizetnie annak, aki a padlóra fekszik.

— Csakugyan? Maga valóban humanista, mert naiv. Feküdjék le nyugodtan a padlóra, ha már ilyen hóbortos, ón vállalom a felelősséget.

— Nem hóbort, kérem. Megszoktam, hogy vízszintesen feküdjem, párna nélkül. De ne haragudjék,

nem óhajtöm igénybe venni a felelősségét. Elfeledtem mondani, hogy lelkiismeretes is vagyok. A legegyszerűbb, ha kifizetem a tíz lejt és alszom nyugodtan.

— Hát ide akart kilyukadni. És kinek fizeti ki?

— Tőlem kérdi? Én jöttem azért, hogy megórdeklődjem.

— Egy árva lélek sincs ébren ilyenkor az állomáson.

— Hát fizetek magának.

— Nekem? Semmi közöm hozzá. Még rám sütik, lepénzelnek az utasok, hogy hamarább állítsam szabadra a szemafort.

— Hm. Erre nem gondoltam. És az öreg izé... az őr?

— Azt hiszem, borzasztóan meglepődnék, ha ilyesmivel állna.elő. Hülyének nézné magát. De, egyébként is, mondtam már: hazament.

— Az állomásfőnökkel talán mégis lehetne beszólni.

— Nem ajánlom. Alszik. Nem éppen angyal, ha fölverik álmából.

— Mindegy. Ennek végére kell járni. Kérem, ón egész életemben törvénytisztelő voltam, számomra erkölcsi kérdés, hogy a törvények is tiszteljék magukat.

— Á, erkölcsi kérdés. Sajnos, ez súlyos. Kénytelen leszek felkölteni a főnököt.

Tíz perc múlva vissza is tért vele. Az állomásfőnök télikabátot vett pizsamájára, és úgy pislogott, mint béka a kocsonyában.

— Na, mi baj?

— Kérem szépen. Le szeretnék feküdni az első osztályú terem padlójára. Első osztályú jegyem van, Bukarestig — megmutattam.

— Hót tizenhárom. Este tíz huszonötkor otthon van.

— Mondom, le szeretnék feküdni.

— Hát feküdjék le.

— De az van kiírva, hogy tíz lej büntetés jár érte. Én pedig gyakorló humanista vagyok, és...

— Moldován vagyok.

— Örvendek. Átveszi a tíz lejt?

A főnök nagyot fújt:

— Ezért vertek föl?

— Ezért.

— Tudja mit? Menjen az első osztályú fenébe.

— Kérem, nekem ki kell fizetnem a tíz lejt, nyugodtan akarok aludni.

— Hát fizesse ki, az istenit!

— Kinek? Kinek?

— Herkópátemek! Mihály arkangyalnak! Akinek tetszik!

— Ez így nem megy, kérem. Ez számomra erkölcsi kérdés.

— Süsse meg az erkölcseit! Ottó, van nálad tíz lej kölcsön?

— Tessék.

— Hát fogja. Ha valaki kéri, kifizeti. Engem pedig hagyjon bókén! Jó éjszakát.

Fotó: Kontár Gyula

16 A HÉT