A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
FIGYELŐ A csehszlovákiai magyar mikrotársadalom egyik legégetőbb problémája a pedagógusképzés megoldatlansága. A nyitrai magyar kar körüli huzavona is jól mutatja, hogy ebben az ügyben nemcsak a szlovák illetékesekkel nem tudunk közös nevezőre jutni, hanem még saját sorainkban is nagy a széthúzás. Ráadásul a kérdés akarva-akaratlanu! átbillent a politika síkjára, ami csak tovább bonyolította az egyébként sem egyszerű kiútkeresést. A választások után kialakult politikai klíma valószínűleg tovább szűkíti a mozgásterünket, még kevesebb oxigént engedélyez számunkra, így bizony csak sajnálhatjuk, hogy az elmúlt két esztendőben nem sikerült konszenzusra jutnunk. Csak abban reménykedhetünk, ' ogy legalább azok a kezdeményezések megvalósulnak, amelyekhez eleve nem vártunk központi támogatást. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének (SZMPSZ) elnöke, Pukkai László nemrégen azokról a tervekről és elképzelésekről tájékoztatta a sajtó képviselőit, amelyek a magyar pedagógushiány enyhítését és az utánpótlásképzés lehetséges módjait célozták meg. E sorok megjelenésekor már valószínűleg megkezdődött Deákiban az a nyári egyetem, ahol az alsótagozatos tanítók, valamint a magyar-, történelem-, matematika-, fizika-, és kémiaszakos tanárok számára szerveztek szakmai és módszertani továbbképzést magyarországi és hazai előadók közreműködésével. (A Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság tagjai ingyen vállalták az előadásokat.) A nyári egyetemen romániai magyar tanárok is résztvesznek hallgatóként, és tervezik 20 csehszlovákiai magyar pedagógus erdélyi kiutaztatását is. Tervek és remények Sajnálatos módon a szlovák oktatásügyi tárca anyagilag nem támogatta ezt a vállalkozást, így minden teher a magyarországi alapítványok és az SZMPSZ vállát nyomja. A szakmai és módszertani továbbképzés azonban természetesen nem enyhíti a pedagógushiányból eredő gondokat. Ehhez más megoldásokra van szükség, s úgy tűnik az SZMPSZ meg is találta ezeket. Szeptembertől megkezdik tevékenységüket — Kassán, Komáromban és Dunaszerdahelyen — azok a konzultációs központok, ahol a munka nélkül maradt óvónőket és napközis tanárokat alsótagozatos (1—4. évfolyam) tanítókká képeznék át. 130 hallgató felvételére van mód az idén, de az érdeklődés ennél jóval nagyobb. Magyarországi vendégtanárok tartanának havonta egy alkalommal konzultációt a résztvevők számára, akiket az említett városokban működő magyar középiskolák internátusában szállásolnának el és rendelkezésükre bocsátanák az iskola tantermeit is. A hallgatók 3 év alatt szereznék meg a diplomájukat és természetesen szlovák nyelvből is államvizsgáznának, nehogy problémák legyenek az oklevél elismerése körül. A soproni Óvóképző Főiskola közreműködésével ugyancsak elkezdődik egy levelezői tanfolyam azon magyar óvónők számára, akik főiskolai diplomát szeretnének szerezni. Ez a képzés is 3 éves lenne és induláskor 30 fővel számolnak. Pukkai László tájékoztatott arról is, hogy szeptembertől beindul Komáromban, illetve Dunaszerdahelyen a felsőfokú levelezői agrárszakember-képzés a kecskeméti, illetve a mosonmagyaróvári agrártudományi egyetem tanárainak (és hazai szakemberek) közreműködésével. A költségeket részben a hallgatók fedezik, részben magyarországi alapítványok. Jóllehet a nyitrai pedagógiai főiskolán jelenleg 430 magyar nemzetiségű diák tanul, bizonyos szakokon megoldatlan az utánpótlásképzés. Több mint 140 teljes szervezettségű magyar iskola van Szlovákiában, de ezekben csupán 26 angolszakos tanító van. Nem jobb a helyzet a németszakosok terén sem, hogy egyéb világnyelveket (spanyol, francia, olasz stb.) már ne is említsünk. Sajnos erre a súlyos gondra egyelőre az SZMPSZ sem talált megoldást. Pukkai László nem sok biztatót tudott mondani az oroszszakosok átképzéséről sem, ők többnyire csak a második szakukban tudnak tanítani. A tájékoztatón azt is megtudtuk, hogy az új rendelkezések anyagilag is sújtják a magyar pedagógusokat, mert a pedagógushiány miatt a magyar iskolákban kénytelenek a legtöbbet túlórázni, s ezentúl a túlórákat külön nem fizetik meg.-lamér-1928-ban két Garbó-filmet mutattak be: az egyik az Isteni nó címet viselte — ettől kezdve ez lesz Garbo állandó jelzője, szerte az egész világon. Két évvel később bemutatják első hangosfilmjét, az Anna Christie t. A közönség megbabonázva mered a vászonra: az istennő megszólalt! A világsajtóban új fogalom terjedt el — a "garbomania". Az Anna Christie Garbo fénykorának a kezdete volt A harmincas években születtek azok a filmek, amelyek ma sem tekinthetők idejétmúltnak — hatásuk független a kortól, s ennek csak egy oka van... Itt le kell szögeznünk, hogy a Mata Hari, a Krisztina királynő, a Karenina Anna, a Kaméliás hölgy vagy a Walewska grófnő tiszteletre méltó mesterségbeli tudással megrendezett, önmagukban is érdekes filmeknek tekinthetők. Garbó nélkül azonban semmi esélyük nem volna a maradandóságra. A mozi mítoszává lett színésznő szegény és züllött lényként éppúgy lenyűgözte az embereket, mint amikor arisztokrata hölgy, titokzatos kémnő, az idő múlásával szembenézni kényszerülő balerina vagy királynő szerepében tűnt fel a vásznon. Egyik méltatója szerint Garbónak egy pillanatig sem volt szüksége arra, hogy a királynőt "játssza" — egyszerűen az volt. Lényének különösségét, múlhatatlan varázsát valóban a már említett 1928-as film jelzője fejezi ki legpontosabban: isteni. Páratlan hatását azonban nem csak istennői mivoltának köszönhette: Garbo képes volt arra, hogy az időn és a világon kívüli jelenségként is a nézők álmait és vágyait testesítse meg, az ő érzéseiket tolmácsolja. Minden szerepében azonosulni lehetett vele, noha az emberek újra és újra csak távoli látomásként csodálhatták — ez volt varázserejének igazi titka. Garbo életének nagy tragédiája, hogy két évtizedes pályafutása alatt alig kapott hozzá méltó szerepet. Színészi nagyságát a fentieken kívül az is ékesszólóan bizonyítja, hogy életre tudta kelteni a silány forgatókönyvek sematikus, arctalan figuráit, s nem csupán lelket lehelt beléjük, hanem felejthetetlen arccal, markáns jellemmel is megajándékozta őket. Filmbeli partnereinek egyike, a némafilmek szívrablójaként híressé vált, Garbo kikosarazott kérőinek számát szaporító John Gilbert így nyilatkozott tüneményes pályatársáról: "Garbo a legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha is találkoztam. Soha még ehhez fogható művész nem volt Hollywoodban. Sokoldalúbb mindazoknál a nőknél együttvéve, akik valaha is játszottak filmen... Ha játszik, csak az érzései dominálnak, ha nem érzi, amit játszania kell, be sem jön a forgatásra! Sohasem hazudik a kamerának!... Hollywood ilyet még nem láthatott öelóttel... Micsoda vonzás kamerán innen és túl!" Gilbertet természetesen korántsem csak Garbo művészete hipnotizálta. A "magányos szfinsz" szépségét már számtalanszor megpróbálták szavakba foglalni, "leírni", többnyire kétes sikerrel. Ez a szépség múlhatatlan és időtlen, akár maga a fogalom. De mi lehet a titka? Kiváló filmesztétánk, Balázs Béla válasza talán közelebb visz bennünket a megfejtéshez: "Greta Garbo szomorú. Nemcsak bizonyos helyzetekben, bizonyos okokból. Greta Garbo szépsége szenvedő, az egész életet, Környező világát elszenvedő. És ez a bánat nagyon pontos kifejezés: a magánynak és idegensógnek a bánata..." Az idegenség és a magány éppoly elválaszthatatlan Garbótól, mint a szépség és a titokzatosság. Miután 1941- ben egy kótségbeejtően rossz szerep eljátszására kónyszerítettók, elhatározta, hogy a háború végéig be sem teszi a lábát a stúdióba. Teltek az évek, s a hitetlenkedő világnak lassan rá kellett ébrednie, hogy már sosem tér vissza. Garbo a művészi önmegvalósítás után egy másfajta önmegvalósításra szolgáltatott utánozhatatlan példát: eltűnt a világ szeme elől, hogy életének és sorsának kizárólagos tulajdonosa legyen. Két évvel ezelőtt nemcsak a világ szeme elől, de a világból is eltűnt: ma sem tudjuk, hogyan halt meg s hol talált örök nyugodalmat. A legemlékezetesebb filmjei közé tartozó Krisztina királynő-ben van egy jelenet, amely minden méltatásnál többet mond el e rendkívüli színésznőről, aki — épp a szóban forgó műben — joggal mondhatta: "Egész életemben jelkép voltam..." Most is annak látjuk őt: immár korona nélkül, de a királynőinél is nagyobb méltósággal, lélegzetelállítóan szép, hófehér jelenésként vonul hívei között, akik térdre hullanak előtte s esedezve nyújtják felé a karjukat, könyörögve, hogy hadd maradjanak az alattvalói. Hiába — Krisztina örökre elmegy. Mi szerencsésebbek vagyunk — Garbo egy halhatatlan mítoszt hagyott ránk, és filmek sorát, amelyekben láthatjuk. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 15
