A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-31 / 31. szám

Sötét arany a dicsőség panoptikumában

(150 éve született Ambrose Bierce)

"Ha sötét a háttér, vakító fénnyel szikrázik fel a humor."

(Ambrose Bierce: Az átkozott)

Az író, akiről az alábbiakban szó lesz, a világirodalom egyik legkellemetlenebb nagysága. A különcök között — pedig igencsak sokan voltak! — is a legkülönösebbek közé tartozik. Művei meghökkentik, elképesztik és megrémítik az olvasót — s ez még a jobbik eset. Azokon sem csodálkozhatunk, akik felháborodnak, s az erény és a jámborság elleni gyilkos merényletről beszélnek, tele borzadállyal. Bizony, Ambrose Bierce hírneve legalábbis kétes. Természetesen nem az írói tehetség hiánya miatt. A józan és elfogulatlan olvasó fenntartások nélkül egyetérthet az irodalom tudoraival, akik szerint az épp százötven éve született mester a legnagyobb amerikai novellisták közé tartozik, s e minőségében joggal foglalhat el előkelő helyet a világ tollforgatóinak panoptikumában.

Életéről elég keveset tudunk. Egy ohiói farmer családjában látta meg a napvilágot; alig érte el a felnőttkort, máris hátat fordított a szülői háznak (ahol cseppet sem érezte jól magát), s katonának jelentkezett. Éppen "jókor": már tombolt a rabszolgaság eltörléséért vívott polgárháború, s Bierce habozás nélkül az északiak mellé állt Őrnagyi rangot szerzett, de a katonai karrier nem vonzotta, ellenben ellenállhatatlan vágyat érzett,

hogy a maga módján írásban is kommentálja az Egyesült Államok viharos és szédületes fejlődését a polgárháború után. Újságíró lett, akiről már pályafutása kezdetén kiderült, hogy nem mindennapi tehetséggel rendelkezik. Tudomásunk szerint ez volt a sors egyetlen áldása Bierce számára — annál kitartóbban kísérte őt a balszerencse, a magány és a boldogtalanság.

A szépreményű zsurnalisztáról már a kezdet kezdetén kiderül, hogy sötét szemüvegen át szemléli a környező világot, de mondhatjuk, hogy az egész világegyetemet. Mielőtt írni kezd, tollát vitriolba és epébe mártja, s e különös szokásához prózaíróként is ragaszkodik. Cikkeiben gyilkos gúnnyal, olthatatlan gyűlölettel leplezi le a nagyhatalommá növő Amerikában lépten-nyomon tapasztalható korrupciót, hatalmi visszaéléseket, a közélet tisztátalanságát és az erkölcsi hanyatlást. A század vége felé már elbeszélőként is ismerik, bár hírneve kisebb, mint szeremé, ráadásul a történetei sem aratnak osztatlan sikert, hogy finoman fejezzük ki magunkat. Bierce, az örökkön keserű, sorsával örökkön (s mellesleg joggal) elégedetlen ember típusát testesítette meg. Nem sikerült neki semmi, "csak" az írás. Ragyogó stiliszta volt, a szerkesztés mestere, aki mindig megtalálta a módját, hogy alaposan megrémített vagy megkacagtatott olvasóját a történet végén a legváratlanabb fordulat és a legrettenetesebb végkifejlet várja. Edgar Allan Poe rokona és örököse volt, méltó folytatója, a Kút és az inga s megannyi más halhatatlan horromovella írója által teremtett hagyománynak. Bierce csak az élet árnyoldalait ábrázolta; írásait olvasva minduntalan az az érzésünk támad, hogy az emberi gonoszság enciklopédiájában lapozunk. Hátborzongató élmény: őrültek és gyilkosok, kísértetek és áldozatok népesítik be könyveit, s e vigasztalan világban nincs más, mint félelem és rettegés, téboly és halál. Kiváltképp ez utóbbi ragadta meg az író rendkívüli és rendkívül morbid fantáziáját, s elismeréssel kell megállapítanunk, hogy a különböző bizarr és iszonyatos halálnemek ábrázolásában valóban felülmúlhatatlannak tűnik. Műveiben a halál arat és a bűn virágzik. Morbiditását csak cinizmusa múlja felül: e tekintetben alighanem túlszárnyalja Swiftet és vetekszik Sade márkival.

A kora társadalmát s annak erkölcsét,

azaz erkölcstelenségét mélyen megvető Bierce nemcsak elbeszélőként, hanem szarkasztikus aforizmák kieszelőjeként is számot tarthat az utókor emlékezetére. Az Ördög szótára címmel kötetbe gyűjtött (Cinikus szótár-ként is ismert) aforizmák kegyetlenségével csak szellemességük hasonlítható össze.

Novelláit akár "tudósításoknak" is tekinthetjük, amelyekben beszámol a remény, az igazság, a tisztesség s főként persze az élet elkerülhetetlen vereségéről. Helyesebb azonban, ha szuggesztív látomásokról, a lélek legsötétebb mélységeibe s a lét bugyraiba tett lidércnyomásos utazásokról beszélünk. Történeteinek hatása alól senki sem tudja kivonni magát; a gyengébb idegzetű olvasó bölcsességről tesz tanúbizonyságot, ha Bierce könyveit a polcon hagyja.

De a gyógyíthatatlan kíváncsisággal megvert "bátrak" is megborzongnak, amikor a Bagoly-folyó kétségbeesetten menekülő halálraítéltje a legváratlanabb pillanatban a "sűrű sötétség és a síri csönd" birodalmába érkezik, s döbbenten eszmélünk rá, hogy a szerencsés menekülés csak a képzelet játéka volt: a valóságot a híd gerendái alatt "nyakaszegetten himbálózó" férfi jelenti.

A Brownville-i kaland olvasásakor eltöprenghetünk azon, miféle misztikus hatalom kényszerítheti öngyilkosságra a rokonszenves és titokzatos hősnőt.

A špiritizmus iránt érdeklődőket bizonyára megörvendezteti a Holdfényes út klasszikus horrormotívumokban gazdag, ugyanakkor egy rejtélyes gyilkosság körül bonyolódó (rém)története.

Az ember és a kígyó című novellából megtudhatjuk, milyen végzetes következményekkel járhat, ha valakit tündöklő kígyószemek ejtenek rabul (amelyek egyébként nem léteznek).

A harc közben eltűnt olvasója fogalmat alkothat magának a halálfélelemről, föltéve, ha van mersze végigizgulni Jerome Searing közkatona különös históriáját.

De — s ezt hangsúlyoznunk kell — Bierce nem csupán a rémísztgetésben jeleskedik: humora is van, s e humor kétségkívül nem mindennapi. Hogy milyen? Nehéz volna megfelelő jelzőket találni. Leginkább egy színnel jellemezhetnénk: a feketével.

íme, az Átkozott című novella alcíme: Az ember nem mindig eszi meg azt, ami az asztalon van. Ez bizony igaz — kiváltképp ha az asztalon egy hulla van — mint itt.

14 A HÉT