A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
GONDOLKODÓ Sándor László Irodalmi morzsán Egy ismeretlen Móricz-arcmás hallanak, mondván, hogy mindegy, milyen nyelven imádják az Istent. A fél igazság nem más, mint a valóság elferdítése, ami nem más — mondjuk ki nyíltan —, mint hazugság többezres példányban. Még egy vastagon szedett mondat ütött mellbe: "Ha csak a felét adták volna meg abból, amit mi adunk az itteni magyaroknak — kisebb lett volna a csökkenés Csehországban." Tehát nekünk magyaroknak "adnak", a becsületesen dolgozó, országot építő, gyarapító magyar várjon, majd kap valamit. De "kitől" kap? Egy felsőbb rangú nemzettől, és csókoljon majd kezet érte Európa kellős közepén, a huszadik század végén? Nem akarom további kiemelt sorait idézni, de az általánosan ismert dolgokon, kocsmai beszélgetési szinten túl nem mond semmit. Nem tudom a szerző mikor járt utoljára csehországi szlovákok körében, de nagy a gyanúm, hogy nagyon régen, vagy talán soha, mert írása egyetlen szlovákkal való beszélgetésre sem utal. Pedig az adta volna meg cikkének "savát—borsár, azaz hitelességét, így annak a látszatát sem keltheti. Még annyit szeretnék Laco Zrubecről elárulni, hogy Nyitrán, a zoboraljai metropolisban él, talán ismeri az ottani szórványmagyarság (Egerszeg, Vicsápapáti, Menyhe, Bed) helyzetét, de azokét a falvakét is (Nyitragerencsór, Csitár, Csiffár, Kálaz, Nagyhind, Felsőkirályi, Berencs), ahol nagyszámú magyarság él, mégsincs magyar óvodájuk, iskolájuk. Talán, mert nem adtak nekik, talán... De sokszor nem árt saját sorainkban is körültekinteni, Csáky Pál szavai szerint: "A konformizmusra nevelt magyarra sem számítani, sem építeni nem lehet. Ma a mi irányunkat követi, holnap az ellenkezőjét. Ma még ilyen, holnap amolyan lesz. Aszerint, ahogyan az érdekei megkívánják." Mindnyájunk érdeke azt kívánja, hogy a szórványmagyarsággal többet foglalkozzunk, még ott is, ahol a helyzet majdhogynem kikristályosodott a szlovákság javára. Szólnunk kell a szórványmagyarokhoz közvetlenül, anélkül, hogy a szlovák nép érdekeit sértenénk. Magyar testvéreink nem a világ végén vannak, hanem itt élnek szomszédságunkban Losoncon, Rimaszombatban, Eperjesen, Nagymihályon, Kassán, Léván, Nyitrán, Érsekújvár környékén, Pozsonyban és más vidékeken. Csehország sem elérhetetlen, habár a jelenlegi anyagi helyzetünk miatt egyetlen kultúrszervezetünk — a Csemadok — lehetőségei korlátozottak. A szórványmagyarok képviseletét fel kell vállalniok politikai mozgalmainknak és pártjainknak is, de nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban, a mindennapi életben is. Remélhetőleg az újonnan kialakuló politikai rend hatékonyabban gondol a nemzetiségekre, és nem fogja gátolni, akadályozni fejlődésükben egy méltatlan nyelvtörvény erejéig sem. Motesíky Árpád Fotó: Gyökeres György Móricz Zsigmond — köztudottan — nemcsak első és második házassága, hanem az "újarcú magyarok", a sarlós fiatalok iránt érzett mély rokonszenve révén is erősen kötődött Szlovenszkóhoz. A húszas évek második felétől kezdve csaknem minden évben ellátogatott oda, olykor többször is. Előadásai, felolvasó estjei az ottani városokban mindig eseményszámba mentek. Ám ezek a találkozók nem merültek ki csupán abban, hogy megjelent az előadóterem dobogóin. Majdnem minden alkalommal találkozott a közép- és főiskolás diáksággal. így történt 1932. január 14-én is, amikor Móricz Zsigmondi a pozsonyi Nemzetközi Kultúrát Terjesztő Egyesület meghívására a szlovák fővárosba érkezett, hogy a Prímáspalota tükörtermében időszerű kérdésekről előadást tartson. Mielőtt azonban erre sor került volna, Szalatnai Rezső kérésére, aki abban az időben a pozsonyi magyar tanítóképző intézet tanára volt, Móricz a kora délutáni órákban találkozott az intézet negyedéves hallgatóival. A találkozásra a Carlton kávéházban került sor, mely alkalommal Móricz a képzősök tulajdonában levő köteteit dedikálta. Ezt követően a kávéházban tartózkodó Stem Komlós Aladár az egykori Felvidék szülötte. Erősen kötődött hozzá. Ám röviddel az első világháború után mégis kénytelen volt Szlovenszkóról — egzisztenciális okokból — áttelepülni Magyarországra, Budapestre, de mint gimnáziumi tanár a nyári vakációit és az évközi szüneteket Losoncon élő idős szüléméi töltötte. Számára ihletet adó felfrissülést jelentettek a csendes kisvárosban töltött hetek, hónapok. Alkotó munkája szempontjából ideális helynek tekintette Losoncot. — E város jó tanyai csöndjében — jelentette ki egy vele készített interjúban — tudok a legnyugodtabban dolgozni. Visszavonultan élek, élvezem, hogy mindennap ki vagyok aludva, ami a művészi ihletnek — a köztudattal ellentétben — legfontosabb feltétele. Valóban, Komlós Aladár nem egy regényét vagy hosszabb lélegzetű tanulmányát, esszéjét írta Losoncon. Ezért jött minden alkalommal szívesen Losoncra, s nem utolsósorban azért is, mert számos barátja, szellemi partnere élt e városban, akiknek társaságában örömest töltötte szabad idejét. Kedvelte a sarlósok társaságát is — jó néhány élt közülük azokban az években Losoncon —, akikkel számos időszerű kérdést vitatott meg. így például hosszan vitatkoztak a népi és urbánus írók ellentéteiről, amelyek megosztották a haladó írók táborát. Meghányták-vetették a magyar irodalom decentralizálásával kapcsolatban a Ármin festőművész — Szalatnai közvetítésével — engedélyt kért, hogy lerajzolja Móric - zot. S mivel nem volt más papír a művész kezeügyében, egy étlap hátlapján készítette el Móricz arcmását, amelyet az író — aláírásával hitelesítve — a tanítóképző Móricz nevét viselő önképzőkörének ajándékozott. A portré azután berámázva az intézet falára került. Ámde nemcsak a könyveknek, hanem a képeknek is megvan a maguk sorsa. Amikor ugyanis a Szlovák Állam rendeletére a magyar tanítóképzőben 1942-ben megszűnt a tanitás, Szalatnai Rezső magához vette Móricz arcmását, abban bizakodva, hogy a háború lezajlása után a tanitóképző ismét megkezdi működését, és akkor visszahelyezheti a képet eredeti helyére. Mint ismeretes, nem ez következett be. 1945—1948 között a csehszlovákiai magyarság jogfosztottá vált, a magyar tanítási nyelvű iskolák nem nyíltak meg, és a magyarság jelentős részét — köztük Szalatnai Rezsőt is — áttelepítették Magyarországra. Az arckép akkor Budapestre került, és megbecsült darabja lett a Móricz Zsigmondot ábrázoló portrék virtuális arcképcsarnokának. magyar irodalom egyetemes voltának kérdését, a magyar emigráns irodalom problematikáját, a dunai népek szellemi együttműködésének kérdéskörét. Ezek a kérdések akkoriban élénken foglalkoztatták határokon innen és határokon túl a szellem embereit. Komlós Aladár érdeklődését leginkább a dunai népek együttműködésének a kérdése kötötte le, szívügyének tekintette. — Én a legforróbban óhajtom, egyszerűen, mert lelki szükségletem — jelentette ki. — Bajos volna ötleteket rögtönözni arra nézve, hogyan lehetne intézményeket szervezni az együttműködés állandósítására. Azt hiszem mégis, nem volna lehetetlen egy afféle szűkebb Pen Club létrehozása, amely a dunai népek íróit hozná össze egy fedél alá, hogy összejöveteleiken megismerjék egymást, és együttesen — az idővel bizonyára tekintélyessé váló intézmény támogatásával — gondoskodjanak egymás műveinek kölcsönös megismertetéséről és fordításáról. Tudom, hogy ilyen egyesület megalkotása rengeteg intrikába ütköznék, de azt hiszem, mindegyik érdekelt nép körében volnának ilyen írók, akik vállalnák az egyelőre kényes egyesülésnek a megszervezését. Egy szép patinás nevet tudnék is számára: Sodalitas Litteraria Danubiana. Celtes Konrád 1500 táján ilyen nevű egyesületben próbálta összehozni a dunai népek humanistáit. Komlós Aladár kötődése Losonchoz A HÉT 5
