A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-12 / 24. szám

Megtalálni a saját csillagot

Beszélgetés Mila Haugovával

Mila Haugová 1942. június 14-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait Léván végezte, majd a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán szerzett agrármérnöki diplomát Biológia szakos pedagógusi képesítése is van. A főiskoláról kikerülve a rimaszombati efsz-ben dolgozott mint agrármérnök, majd a lévai, később a pozsonyivánkai mezőgazdasági szakközépiskolában s végül egy pozsonyi alapiskolában tanított. 1985-től a Romboid című szlovák irodalmi folyóirat szerkesztője.

Eddig öt verskötete jelent meg: Hrdzavá hlina (Rozsdás agyag; 1980), Premenlivý povrch (Változékony felület; 1983), Možná neha (Lehetséges gyöngédség; 1984), Čisté dni (Tiszta napok; 1990), Praláska (Osszerelem; 1991).

Fordításkötetei: Doporučené listy (Ajánlott levelek; 1982 — fiatal magyar költők versei), Neskoro je, neodchádzaj (Késő van, ne menj el; 1985 — japán versantológia — Fumiko Kuvahara társfordításával), Sylvia Plath: Luna a tis (Hold és tiszafa; 1986), Suntaro Tanikava: Poludnie duše (A lélek dele; 1987 — társfordítók: Katarína Mikulová és Fumiko Kuvahara). Mila Haugová fordította szlovákra a XX. századi magyar költők mindmáig kéziratban maradt antológiájának egy részét, valamint Nemes Nagy Ágnes versgyűjteményét, amely egyelőre szintén csak kézirat

— Ön Budapesten született. Milyen kapcsolat fűzte és fűzi ehhez a városhoz?

— Kisgyerekkori emlékeim nincsenek szülővárosomról, mert nem sokkal a születésem után elköltöztünk onnan — háború volt. De amikor már utazhattunk Magyarországra — úgy hiszem 1953-tól — és a nagymamához jártunk látogatóba, mindig Budapesten keresztül utaztunk. Ez a város rögtön a szívemhez nőtt, nagyon szeretek odajárni. Szeretek elmenni Budára, sétálni a Várban, szeretek elmenni a Szépművészeti Múzeumba, megnézni Rembrandtot, vagy a várbeli Galériában Csontváryt és az én legkedvesebb festőművészemet, Gulácsyt. Szeretek sétálni a Váci utcán, beülni egy cukrászdába — szóval jól érzem magam ott. Budapestről persze mindig továbbutaztam a rokonokhoz Jászapátiba, de hat éve meghalt a nagyapám, aztán tavaly a nagyanyám, így ezek az utazások sajnos ritkábbak lesznek.

— Mint az elmondottakból is kiderül, vegyes házasságból származik: édesapja szlovák, édesanyja magyar nemzetiségű. Jelentett-e ez a családon belül problémát?

— A vegyes házasság, gondolom, nagyon gyakori nálunk. Számomra nem jelentett semmiféle problémát. Apukámmal szlovákul beszéltem, anyukámmal magyarul. Amikor anyukám szlovákul tanult, ón mint gyerek — a gyerek gyorsabban megtanul mindent — segítettem neki. Azt hiszem, jól megtanult szlovákul — azokkal a kedves hibákkal, amelyek mindig meglesznek, pl. a hím- és nőnem összetóvesztése stb. De mindig vidáman vette fel ezeket a

14 A HÉT

kisebb tévedéseket. Probléma nem volt. Sajnos az utóbbi időben mintha lenne. A mesterségesen kialakított nemzetiségi problémák családon belül is jelentkeztek, de gondolom, hogy ez csak ideiglenes dolog. Anyukám az apukámmal folytatott vitát azzal zárta le, hogy "a szlovák nemzetnek egy költőnőt én ajándékoztam, hát nem elég ez?" Gondolom, ez így szépen elintéződött.

— Hogyan és mikor került kapcsolatba a magyar irodalommal?

— Nagyon korán. Mesóskönyveim, leporellóim magyar nyelvűek voltak. Szlovák iskolában tanultam, mert színtiszta szlovák faluban, Topoľčiankyban laktunk. Anyukám nagyom sok verset tudott kívülről. Nagyon hamar megismerkedtem Arany balladáival. Amikor a magyarországi rokonok látogatóba jöttek, minden alkalommal hoztak magukkal könyveket — tehát mindig megvolt ez a kapcsolat. Akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a magyar irodalommal, amikor a saját költészetemmel is, és fordítani is kezdtem. Az olvasói érdeklődés átalakult szakmai érdeklődéssé.

— Kik a kedvenc írói, költői? Miért?

— Nagyon sok van belőlük. Talán a legkedvesebb íróm Dosztojevszkij. Nagyon szeretem Csehovot, Thomas Mannt, Hermann Hessét, Marguarite Duras-t, Saroyant és Faulknert. A költők között még több kedvencem van, mert a költészetet szívügyemnek tartom: Hölderlin, Rilke, Hesse mint költő is, Michel Leirice, Ted Hughes, Sylvia Plath, Dylan Thomas és Ezra Pound. A szlovák költők közül Ivan Krasko, és szeretem a kollégáimat, az én generációmat: Štefan Strážayt, Ján Ondrušt, Lídia Vadkerti-Gavorníkovát, Dana Podhradskát. Szeretem Tőzsér Árpád, Tóth László verseit, Grendel Lajos prózáját. Grendel is lévai, az ő prózája egy kicsit az ón fiatalságom része. Mint már említettem, nagyon szeretem Arany János balladáit, gyönyörű nyelvezetét, gyönyörű ritmusát. Én — amint már a felsorolt nevekből is kivehető — az élet sötét oldalára vagyok hangolva, ebbe Arany teljesen beleillik; szeretem még Ady verseit, Krúdy Gyulát, Kaffka Margitot. Az élők közül szintén az én generációmat: Kis Annát, Petri Györgyöt, Veress Miklóst, Kis Benedeket, Oravecz Imrét — mindegyiküket fordítottam is. Nemes Nagy Ágnes más típusú költő, mint ón vagyok, ő az objektívet szereti, azt mondja, hogy fából akar vaskarikát. Nagyon érdekes volt őt fordítani, megpróbálni valamit, ami más, mint amit én csinálok. Elég nehéz volt... Az ember szereti azt is, ami közel áll hozzá, ami lelki harmóniát ad, de én azt is szeretem, ami engem

megráz, és más utakra térít. Nem zárkózom el semmilyen típusú fordítástól vagy olvasástól sem. Úgy hiszem, hogy mindig próbálkozni kell. Nem hiszem, hogy valami új van a művészetben, csak mindig valami más. Talán csupán egy eredeti mű van a világon, a Biblia. Amit írunk, az mindig valamiből kifolyólag van, és mindig van valami háttér, amibői kiindulunk és beletesszük azt a nagyon keveset, ami a miénk. Beletesszük az egész irodalomba — a mozaikba egy kis üveget. Ha költőibb akarnék lenni, úgy mondanám: megtalálni ebben az univerzumban a saját csillagot, vagy egy kis homokszemet a tenger partján. Azért állt hozzám közel a VI. és Vili. századi japán költészet — az érzések azóta nagyon keveset változtak, csupán a forma változott. Az alapórzés, hogy hagyjunk egy bizonyos