A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
FIGYELŐ jelet vagy egy kis kaparást a falban azoknak, akik utánunk jönnek. — Nemrégen rendezték meg Pozsonyban a II. magyar—szlovák fórum találkozóját, amelyen Ön is részt vett mint előadó. Miért tartja szükségesnek a közéleti szereplést? — Nem tartom szükségesnek, hogy egy költőnek vagy egy művésznek ilyen szerepe is legyen. De vannak időszakok, amikor muszáj. Nagyon örülnék, ha olyan államban élhetnék vagy olyan helyen, ahol ez nem lenne fontos. Nagyon szívesen hagynám ezt az egészet a politikusokra. Erre a szereplésre fel voltam szólítva. A PEN-klub — amelynek magam is tagja vagyok — bízott meg, hogy írjak valamit. írásom a vers és a felhívás között van. Nem akartam politikai dolgot írni, úgy akartam írni, ahogy tudok. — Nyugtalanítja-e valami mint írót és mint magánembert? — Igen. Mint írót és mint magánembert nyugtalanít valami, ami úgy tűnik, hogy messze van az ón foglalkozásomtól, de aki elolvasta az életrajzomat, megtudhatta, hogy mégsincs tőlem annyira távol. Nagyon nyugtalanít az ökológiai kérdés — nemcsak itt, ahol élek, hanem világszerte. Úgy hiszem, hogy az elsőrendű probléma a világon. Mert hiába lesz minden rendben, ha nem lesz hol rendben lennie. Ez a makacsság, ahogyan az ember tönkreteszi a környezetet, számomra tragikus. — Optimista-e? — Részben igen. Mert vannak emberek és mozgalmak, akik és amelyek ezt nagyon komolyan veszik. Nemrégen beszélgettem egy norvégjai újságíróval, a közelmúltban pedig Hollandiában jártam. Úgy gondolom, hogy ezeknek a kis államoknak a politikával, ökológiával és demokráciával kapcsolatos álláspontja lenne számunkra a követendő példa. És nem a nagy államokkal való "kokettálások", mert nekünk tudni kell, mekkora az államunk és hol a helyünk. Az állam ereje másban is megmutatkozhat, nemcsak a nagy gőgben. Az említett kis államok politikája nekem nagyon tetszik. Nekem a kisebb demokráciák a szimpatikusabbak. — Van valami, amit üzenni szeretne az A Hét olvasóinak? — Biztosan sok olyan olvasójuk van, akik hozzám hasonlóan vegyes családból származnak. Nagyon finoman — mert nem szeretnék erőszakosnak tűnni — azt üzenném nekik, hogy azt a harmóniát, amelyben otthon éltek és élnek — biztosan van vita is, de aztán mégiscsak jön a megbékélés — terjesszék a környezetükben, ott, ahol élnek. Melaj Erzsébet Gyökeres György felvétele MILÁ HAUGOVÁ Tisztelt jelenlevők, szeretnék egy olyan országban élni, ahol nem kellene ezzel a megnevezéssel, mint amilyen a miénk összejövetelt rendezni, szeretnék egy olyan országban élni, ahol a másik mássága iránti tolerancia olyan természetes lenne, mint a lélegzetvétel, ahol a határok valóban csak a természet által kijelölt képzeletbeli vonalként léteznének és mindkét oldalról átjárhatók és hozzáférhetők lennének, szeretnék egy olyan országban élni, ahol a szomszédok közti viszályokat (mert hát ezek a leggyakoribbak, még nem hallottam róla, hogy Izlanddal lett volna vitánk) ágy oldanánk meg, hogy összehívnánk a mérsékelt békéltetők politikamentes tanácsát mindkét országból és a tanács tagjainak a felét nők alkotnák, szeretnék egy olyan országban élni, amely képes gyémántkemény vágással lemetszeni a múltat, és nem táplálja magában a másik ország iránti gyűlöletet mindazért, ami száz vagy háromszáz évvel ezelőtt történt, szeretném, hogy az az ország, amely a szomszédunk, látná, hogy egy olyan nemzet él mellette, amely egy kissé már más, mint az a népesség, amely része volt annak, amit egykor történelmi Magyarországnak neveztek, szeretném, ha ez a két ország nem gyanúsítgatná egymást mindenféle homályosan megfogalmazott és kiforgatott rossz szándékokkal, szeretném, ha e két ország lakói nem volnának játékszerek a választások előtt fogadkozó, a saját hasznukat szem előtt tartó politikusok kezében, szeretném, ha egy mistói különböző nyelvünknek közös fordítói lennének; világosságot, érthetőséget, tisztaságot és igazságot — itt látom az írók és a fordítók számára a felfedezendő fehér foltokat, szeretném, ha az egyik ember tisztelné a másikat minden olyan megfontolt tettéért, amellyel segít eltüntetni a gyakran mesterségesen gerjesztett feszültséget és félreértést, szeretném, ha egy kicsit felülről néznénk magunkat és szomszédainkat is, ha mindenekelőtt a saját hibáinkat és a szomszédaink előnyös tulajdonságait látnánk és nem fordítva, szeretnék egy olyan országban élni, ahol a politikával a profi politikusok foglalkoznának és nem az egész nemzet, mert könnyen megeshet, hogy a politikával túltelített állampolgárok megfeledkeznek az ökológiáról, a kultúráról, a művészetről és végeredményben elfelejtenek értelmesen élni, mert a képzeletbeli ellenséggel vívott harc forgatagában sodródnak, szeretnék egy olyan országban, világban élni, ahol — hogy egy költő pályatársam szavait idézzem — nem szeretheted jobban a saját gyermekedet, mint a másét, szeretnék egy olyan országban élni, ahol a hazafiság semmiféle nacionalizmusba nem csap át, szeretném, ha végre már megtanulnánk a demokráciában élni, ha kifejlesztenénk magunkban a felelősségérzetet minden nyilvánosan kimondott szóért, minden olyan tettéül amely más embereket, a véleményünkkel ellentétes nézeten levő embercsoportokat érint, szerentém, ha tudatosítanánk, milyen ereje van a kimondott vagy a lefordított szónak, és a mások kultúrája által létrehozott alkotásokból csak a legértékesebbeket és a legszebbeket fordítanánk le a saját nyelvünkre, szeretném, tudni a választ összejövetelünk alapvető kérdésére: hogyan oldjuk meg a nemzeteink közötti konfliktusokat, de sajnos nem ismerem, csupán óhajtom ezt; talán azt mondják majd, hogy ez kevés, de én úgy gondolom, hogy már azzal iss hogy valamit nagyon szeretnénk, e jószándék pozitív energiája mindkét fél számára áldásos eredményt hozhat, szeretném, ha a XX. század végén új minőségű kapcsolatokat tudnánk kialakítani, ha nem ismételnénk meg a történelmi tévedések zsákutcájába vezető reménytelen meneküléseket, szeretném, ha kölcsönös kapcsolataink gyengéd útján eljutnánk a kölcsönös megértés kristályosodási pontjához, szeretném, ha a most még ködös úton el tudnánk hallgattatni a siránkozásokat és százszor végiggondolnánk követeléseink megfogalmazását és beterjesztésének a módját, szeretném, ha mélységesen átéreznénk, hogy Közép-Eutópa nyugalma és egyensúlya azon is múlik, hogy miként cselekszünk mi — néha úgy érzem, hogy helyzetünket tudatosítva a világ színpadán úgy viselkedünk, mint a kisgyerekek, ahelyett, hogy tisztességesen megtanulnánk a szövegünket, tudom, hogy mindez utópiának tűnik, tudom, hogy bár ez a világ a pragmatikus realisták kezében van, épp az idealisták azok, akik "pontos ábrándozásukkal" egy kicsivel tovább, magasabbra és mélyebbre tolják át, tudom, hogy épp ott van tér a remény számára. (Lacza Tihamér fordítása) Elhangzott all. magyar-szlovák fórumon Pozsonyban, 1992. március 6-án. A HÉT 15
