A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám
meg az istállószagot is le kell még öblítenem magamról. xxx Rasztyo várva-várt telefonja után Fanni megkönnyebbült egy kicsit, s mégis nehéz lett a szíve. Nagyon nehéz. Ez a furcsa felemás, vagy kettős érzés egyszerűen megríkatta. — Mi bajod, anyu? — döbbent meg Orsi, amikor az anyját sírva találta a konyhában. — Apád telefonált. Megvan az állás Bécsben. — Príma, anyu! Nem is értem, miért sírsz. Eleget dolgoztál már az Esti Szónál éhbérért. Most végre rendes fizetést kapsz, s nekem is vehetsz majd egy szuper CD lemezjátszót. Fanni szája sírásból mosolyra görbült, aztán megint pityeregni kezdett: — Pedig te miattad is sírok — hüppögte. — Mi lesz veled nélkülem egész héten? — Hogyhogy mi lesz? Együtt leszek a nagyival. Most már nevelhet kedvére. Különben is... Jól tanulok? Jól... vagyis elég jól. Ügyes vagyok? Ügyes, Főzni tudok? Tudok... illetve nem, de az nem is lényeges, mert nagyi fog főzni. Én meg bevásárolok, takarítok a szobámban és a konyhában. Már meg is egyeztünk... No ne sírj... megígérem, hogy minden esetleges buliból este kilencre hazajövök, hogy ne izgulj miattam Bécsben. De ennek fejében meg kell ígérned, hogy az irtó jó keresetedből minden szombaton hoztok nekem valamilyen mütyürt, valami ajándékfélét. — Jól van, te kis butus — simította meg szőke haját Fanni, s egy kicsit megkönnyebbült. Másnap reggel telefonált Bélády Icának, hogy kivesz egy hét szabadságot. Valószínűleg mégsem marad a lapnál, de kell neki még egy kis gondolkozási idő. Megígérte, hogy a Turczel tanár úrral készített villáminterjút leadja még másnap. A végérvényes döntést a heti szabadság után közli. Ica hümmögött egy kicsit, valami olyasmit mondott, hogy gondolja meg, jó lenne ha maradna, de Fanni nem érezte túlságosan őszintének a marasztalását. Még nem mondta ki, de magában végérvényesen döntött: utazik Bécsbe. Reggel leadta a cikket, amelyet éjjel kettőig kopácsolt az írógépen. A rendőrségen meghosszabbíttatta az útlevelét. Néhány hivatalos dolgot elintézett még, aztán bekukkintott Évához az új munkahelyére. Évának annýi dolga, annyi ügyfele volt, hogy csak kutyafuttában tudott beszélni vele. Megígértette vele, hogy gondja lesz Orsira. — Hét végén beugróm hozzátok, aztán részletesen megbeszéljük a dolgot — kiáltott utána Éva. Fanni elgondolkozott. Még sohasem látta Évát ilyen szépnek és kiegyensúlyozottnak. Testhez simuló nyári kosztümjében kifejezetten elegáns volt. A modern irodahelyiség diszkrét megvilágításában arcának korral járó apró ráncai is teljesen eltűntek. Valószínűleg én is hasonló helyen dolgozom majd Bécsben, állapította meg magában Fanni, de amíg Évát ebben a miliőben nagyon klassznak találta, önmagát el sem tudta így képzelni. Lelki szemei előtt saját maga az Esti Szó füstös, ütött-kopott szerkesztőségi szobájában jelenhetett csak meg. Ott, ahol hull a vakolat, mert nincs pénz a tatarozáshoz, a festéshez, ahol a szőnyeg vége a kopástól rojtos, ahol a száz éve mosott ablakokon cigarettafüsttől megkeményedett a függöny, ahol a polcokon lezser összevisszaságban millió éves sárga kéziratkövületek múlatják az időt, ahol a kéziratokat még mindig kézzel tördelik be, mert nincs pénz számítógépre, ahol a falakon Petőfi, Arany, Ady meg Vörösmarty képe függ, ahol egymásnak adják a kilincset a különféle emberek: bohém festők, kezdő irodalmárok és befutott toliforgatók, politikusok és egyszerű olvasók. Ahol ha nem történik semmi, akkor is történik valami és állandóan zajlik az élet, ahol csomópontba futnak össze a hírek, az álhírek, a pletykák és valós történetek útjai. Ahol mindig magyarul szólnak az emberhez. Itt, Pozsonyban. Fanni felsóhajtott. Bánatában vett magának egy négyes fagylaltot. Még nem gondolt rá, de már tudta, még egy helyre el fog menni. Utána bevásárol, meleg vacsorát akar készíteni Orsinak meg a mamának. O nem éhes. Ma legalábbis nem fog tudni enni. Utólag nem tudta eldönteni, hogy vajon szerencséje volt-e, hogy még ottérte a férfit a szobájában, vagy éppen ellenkezőleg. Müller éppen elmenőben volt, amikor Fanni halkan bekopogott az ajtaján. A férfi már civilben volt. Az aktatáskájába különféle kórlapokat gyömöszölt. Ezt fejezte be halálos nyugalommal, miután ajtót nyitott Fanninak. Egy szót sem szólt, még csak nem is köszönt. Fanni ügyetlenül állt az ajtónál. Miután Müller ügyet sem vetett rá, nem jött zavarba, csak egy kicsit kínosan érezte magát, s arra gondolt nem kellett volna ide jönnie. Müller rezzenéstelen arccal rakodott, Fanni megkövültén állt és nézte. Hang nem jött ki a torkán. Egyszercsak érezte, két szemét elönti a könny. Hirtelen sarkonfordult, megragadta a kilicset és kilépett az ajtón. Müller már a folyosóról húzta vissza. — Nem úgy van az kislány — szorította magához. — Idejössz, aztán meg ha úgy gondolod, hogy nem méltó a fogadtatás, elrohansz? Ki vele, mi baj? Miért jöttél? — Én... én... nem is tudom — szipogta Fanni és zsebkendő után kutatott szoknyája zsebében. — Te szegény kislány lelkű, nyusziszívű. Ne félj, nem bántalak. De valami csak idehozott, nem? • — Hát persze... — szipogta Fanni. Gondoltam, elbúcsúzom tőled, hisz olyan furcsán váltunk el egymástól a legutóbb. — Most mit mondjak erre? Én mindig nyílt kártyákkal játszom. Megmondtam, mit szeretnék, te elutasítottál. Örülök, hogy most itt vagy, de én akkor arra gondoltam, hogy kár az egészet tovább erőltetni. Vagy akar az ember valamit, s akkor legyőzi az önmaga s a külvilág által felállított erkölcsi korlátokat, vagy ha erre nem képes, akkor nincs érteleme az egésznek. — Erre én úgy látszik teljesen képtelen vagyok — mondta Fanni lemondóan, s összeszedte magát egy kicsit. — Az előbb már mondtam, hogy búcsúzni jöttem... azt talán még szabad, nem?... Néhány héten belül munkahelyet változtatok. Egész héten Bécsben leszek, csak hétvégére jövünk haza a férjemmel. Ezáltal lehetőségem sem nyílik rá és szilárd elhatározásom is, hogy soha többé nem látogatlak meg. Elképzelhető, hogy összefutunk majd valahol egyszer, de az is lehet, hogy sosem találkozunk többé az életben. És ne is keress. Müller dühös lett. Alig tudta palástolni a mérgét. Az ő racionális gondolkodását szinte irritálta az effajta teátrális megnyilatkozás. Munkája során annyi gonddal kellett megbirkóznia, annyi szenvedést látott, hogy már képtelen volt az árnyaltabb gondolkozásra. Kedveli, talán szereti is, de mindenesetre kívánja ezt a karcsú, mandulaszemű asszonyt, s biztos benne, hogy fordítva is így van. Akkor hol itt az akadály? Legfeljebb hazudni, titkolózni kell egy kicsit. De talán nem is nagyon muszáj. Ha ezt ő így nem vállalja, akkor sürgősen takarodót kell fújni és kész. Aztán egyszercsak megjelenik itt és megismétli azt, amit ő már úgy is tud, mire jó ez? — Nem kerestelek volna. Nem találtam volna értelmét — mondta Müller halkan, fojtott hangon. — Nekem most egy kicsit nehéz a szívem, mert talán végérvényesen pályát módosítok. Megszűnik a lapunk ugyanis... Emiatt talán zaklatottabb vagyok a kelleténél, de bizonyára hamarosan elmúlik majd. Nos, akkor minden jót. — Minden jót — mondta a férfi, s Fanni úgy vélte talán mégiscsak van benne némi érzelem, mert kedvetlennek és szomorúnak látszott. Kint az utcán hirtelen ráömlött a napfény. Szinte csurgóit és ragadt, s arany színű volt, mint a méz. Hazafelé bevásárolt még, s mire az utcájukhoz ért úgy érezte elpárolgott leikéből a szomorúság. Becsapta maga mögött a kaput, amelynek túlsó oldalán ott van az Esti Szó, Müller, meg sok más egyéb, ami ki tudja — lehet hogy néhány év múlva akár egy megsárgult fotó, ott lapul majd emlékezete kacatjai között. Ahogy befordult az utcájukba, látta, Orsi éppen akkor zárja be maga után az ajtót. Gyors mozgása szelet kavar, megrezdülnek az orgonabokor levelei. Szőke haja úszva követi szép fejét, aztán hirtelen eltűnik az ajtóban. (Egyelőre) VÉGE Fotó: Pfibyl FOLYTATÁSOS REGÉNY
