A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY — Zsófit? — kérdezte Éva bizonytalanul, és fölült. Álmosan pislogva nézett társnőjére: — Úgy látszik, elaludtam. — De el ám! Jó másfél órával pótoltad a holdfényes beszélgetés miatt mulasztottakat. Hol a lányod? — Három iskolatársával találkozott reggel, amikor kenyérért szalasztottam. Azokkal ment a közös strandra. Azt mondta, tizenegyre visszajön. — No, akkor legalább te gyere enni. Csináltam egy kis joghurtos zöldségsalátát, jó sok kaporral, hagymazöldjével, ahogy én szeretem. Meglátod, finom. — Zöldségsalátát? Csak nem vagy vegetáriánus? — Nem, dehogy. Megenném én a húst is, csak nem telik rá. A két asszony leült a terasz látszólagos enyhet adó napernyője alá. Az asztalon talpas nagy üvegpoharakban várta őket Márta specialitása. Amint Éva levette poharáról a legyek ellen rátett szalvétát, kellemes kapros-hagymás zöldsógillat csapta meg. — Hű, micsoda illat! Még a nyál is összefut a számban. — Ne beszélj, egyél! Szótlanul ette ki-ki a maga adagját. Már majdnem a felét megették, amikor Éva megszólalt: — Hát ez valóban finom. És milyen üdítő! — Nyáron, melegben nincs ennél jobb étel. Zsófi is jöhetne már. — Jön az, ne félj. Hazahozza az éhség. — Még tegnap este meg akartam kérdezni: a lányodnak mincsen udvarlója? — De van. Csakhogy manapság barátnak hívják. — És ki a barátja? — Sanya. — Csak nem! Komoly a dolog? — Azt tőle kérdezd meg. Éppen most bukkant ki a vízből. Úgy látszik, melege volt gyalogolni, inkább ideúszott. Az autó halkan duruzsoló motorral szinte falta a kilométereket. Az országút két szélén álló fák úgy suhantak el mellettük, hogy Éva meg sem tudta különböztetni, melyik micsoda. Csöndes, igazi nyári kora reggel volt, a felhőtlen égbolt hatalmas azúrkék sátorként feszült az aratásra váró búzaföldek fölé. Csönd, mélységes nyugalom, vasárnapi békesség ült a tájon. Egyre melegebben sütött a nap. — Gyönyörű időnk van — villantotta Évára hófehér fogsorú mosolyát Géza. — Édesanyám nagyon fog örülni neked. Már alig várja, hogy megismerhessen. o Az asszony nem válaszolt. Hátradőlve $ az ülésen élvezte a robogást. Kis ídő'5 múltán előrenyúlt, hogy bekapcsolja az cc autórádiót, majd ujjait könnyed, cirógató^ mozdulattal végighúzta a férfi volánt tartó £ kezén. Egymásra mosolyogtak. — Igazad van, sokkal kényelmesebb £ így, mint vonattal döcögni — mondta Éva, £ és olyan állomást keresett a rádióban, ahol zenét sugároznak. — El sem hiszed, milyen gyéren járnak manapság a vonatok. Pozsony—Komárom és Pozsony—Újvár között még csak hagyján, de ha Komáromból akarsz eljutni Párkányba, esetleg még vissza is, rámegy az egész napod. _ — Szegény Párkány, most már bizony Štúrovo marad. Pedig a nagy szlovák hazafi még csak a tájékán sem járt soha életében. — Ennyit ér Szlovákiában a népszavazás és a demokrácia. — Ne is mondd! A bősi víziszörny a legjobb példa rá, hogy semmibe veszik a lakosság akaratát. — Két éve még azt hittük, minden jóra fordul, orvosolják a negyven éven keresztül elszenvedett sérelmeinket — lassított egy élesebb kanyarban Géza. — Mára hitünk sem maradt már. — Azért valamiben csak hiszel? A férfi nem válaszolt rögtön. Csak amikor már két, egymás után következő kanyart bevéve újra nyílegyenes úton száguldott a gyöngyszürke Opel, akkor nézett szemében a végtelen szeretet melegével Évára: — Hiszek. A szép és a jó győzelmében a rút és a rossz fölött. És az igaz szerelem erejében. (Folytatjuk) A HÉT 19
