A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
EMBERNEVELŐK 14 A HÉT A "Versben bujdosó..." — Vas Ottó Hónapokon át nyugtalanított a gondolat. Nahazan szántam rá magam, hogy szóljak róluk, s amikor falva nekiláttam, aggályom bebizonyosodott. Nehéz, felelősségteljes munka vár rám, mintegy hatezerből kiválogatni azokat, akiknek vitathatatlan a szakmai rátermettsége, tudása, emberi tartása, s ezzel egyenértékű munkájuknak az eredménye Is. E feltételek folytán csak azok lelkivilágát és törekvését közelíthetem meg, próbálhatom megérteni, s velük együtt a nyilvánosság elé állni, akiket hosszabb Ideje Ismerek, s akik e szándéktól nem zárkóznak el. Azt a kockázatot Is vállalnom kell, hogy az említett okok miatt több kiváló egyénről nem szólhatok. Rangsorolni sem szeretnék, ugyan ki lenne erre képes? E beszélgetésekkel elsősorban az a szándékom, hogy az érdeklődők figyelmét azokra a pedagógiai problémákra tereljem, amelyek évtizedeken át foglalkoztatnak bennünket, s a szakmai gondokon túl a kisebb-nagyobb közösségekre Is tartoznak. A sorozat címe sem több érdeklődést felkeltő szándéknál, de egyben főhajtás Is mindazon kollégáim előtt, akiket őszintén tisztelek. Külön öröm számomra, hogy némelyiküket megszólaltathatom e szerény tanügyi tudósításokban. CS. A.: — Valamikor az ötvenes évek végén lettél a pozsonyi pedagógiai főiskola hallgatója, amikor én általános iskolai tanítóként kezdtem a pályámat egy isten háta mögötti pusztám Csallóközben, mégis emlékszem első színpadi szerepléseidre. Ne vedd hízelgésnek: megcsodáltalak, tán egy kicsit irigyeltem is a tehetségedet. Ám ha nem veszed rossz néven, most nem a versmondó Vas Ottóval szeretnék beszélgetni, hanem a tanárral. V. O.: Elgondolkodva hallgat, majd tétován elkezdi: — 1961 -töl tanítok első és egyetlen állomáshelyemen, az Ipolysági Gimnáziumban. Magyar—orosz szakos vagyok, újabban esztétikát is tanítok, mivel a tanulók érdeklődése az orosz nyelv iránt hirtelen lecsökkent. Hosszan hallgatunk. Én azon töprengek, hogyan tudnám elkerülni a feszült lelkiállapotot fokozó illemsértő faggatózást. Hirtelen eszembejut Dániöl Erzsébet tömör jellemzése "riportalanyomról". "Kevés olyan szerény embert ismerek, mint amilyen Vas Ottó tanár úr. Aki nemcsak előadóművészetével, egyéni stílusával hat rám mintegy másfél évtized óta — körülbelül annyi ideje ismerem —, hanem igazságszerető, megalkuvást nem tűrő emberi mivoltával is." V. O.: — Nem azt tanítom, amit szeretnék — mondja. — Persze most nem tantárgyakra gondolok, hanem az irodalomra. Hiszen te is tudod, hogy az iskolában nem is irodalmat tanítunk, hanem írókat. Sok-sok író, mindenféle fölösleges adatok velük kapcsolatban, és folyton sietni kell. Rohanni. Ez a zagyvalék mégcsak irodalomtörténetnek sem mondható, legfeljebb groteszk változata annak, nem túlzók, ha azt mondom, ez az irodalomtörténet megcsúfolása. — Azt kérded, milyen tanár vagyok? Nem tudom. Úgy érzem, szürke, közepes, nem sok mindenhez értek. Engem nem pedagógusként, hanem "szavaiéként" ismernek. Tőlem sokkal jobb tanárok is vannak... Nem ellenkezem. A gondolatok és érzelmek útvesztőiben bujdosók egyik jellemvonása az örök kételkedés. Vas Ottótól nem is várhatom el, hogy önmagát jellemezze, tegyék meg ezt helyette mások, mondjuk a volt ipolysági diákok. Himmler Györgyné, lánykori nevén Krasznyica Zsófia, ma a Párkányi Alapiskola nevelője: "Ottó bácsi az osztályfőnököm volt. Talán nem sértődik meg, ha azt mondom, rapszodikus ember. Csintalanságainkért sokszor leteremtett bennünket, de igazán soha sem haragudott ránk, persze mi sem őrá. Néha ugyan szidtuk, mert nagyon igényes tanár, különösen az nem tetszett, ha íratott velünk, persze nem büntetésből. Nekem a gimnáziumban minden magyar óra külön élményt jelentett. Nem úgy tanított, mint mások, hagyományos módszerrel, az órákon is verset mondott, de nem mindennapi módon átélve. Ezeken az órákon mi, gyerekek, még a lélegzetet is egyszerre vettük vele. Nekem ő a gimnázium. Lehet, hogy bolondság, de van egy név, amely ha az iskoláról beszélek, minden harmadik mondatban visszaköszön. Minden tanárnak van valami gyengéje, s ezt a tanulók igyekeznek ellene fordítani, egy-egy iskolán belül közismertek az ebből eredő gúnynevek. Őt még csak vezetéknevén sem említettük soha, ő nekünk Ottó bácsi volt, és marad mindvégig." CS. A.: Megkérdezném, hogy mit kaptál útravalóul tőle? H. Zs.: Zsófi mélyet sóhajt. — Hogy mit, hirtelen nem is tudom. Mindig szerettem volna a csoportjában dolgozni, fellépni az irodalmi színpadon, de nem mertem nála jelentkezni, féltem, hogy úgy verset mondani mint ő, hiába akarnék, nem tudok. CS. A.: — Hát akkor ón leszek kénytelen megmondani, mit hoztál magaddal a gimnáziumból. Bábcsoportodat, a Kuckót, melyet pár év tépelődés után hoztál létre, talán azért ilyen nehezen, mert akkor már működött az iskolában a kitűnő Nevenincs... H. ZS.: — Látod, erre nem gondoltam, illetve eddig még nem tudatosítottam. Egy másik volt ipolysági diák, Juhász Gyula, ma pénzügyőr és egyre ismertebb versmondó, így nyilatkozik Vas Ottóról: "Megkülönböztetett tisztelettel gondolok Ottó bácsira. Neki köszönhetem, hogy az ipolysági gimnáziumban maradtam. Az első évben nagyon vágyódtam vissza a szüléimhez Párkányba. A tanár úr személyes varázsa, s az általa vezetett József Attila Irodalmi Színpad tartott vissza a végső elhatározástól. Azt hiszem, egész életemen át elkísérnek az ott szerzett esztétikai élmények, az anyanyelv és a vers szeretete. Ottó bácsi kitűnően felkészült pedagógus. Ó nem szövegeket tanított, hanem a művészi
