A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
GONDOLKODÓ AZ ÉN IPARIM Sohasem akartam technikus vagy mérnök lenni, bár a tudomány és a technika máig alakítja a világképemet. Mégis, ezerkilencszáz ötvenkilenc őszén a nagyhírű kassai ipariskolában találtam magam — az ún. szakosító tagozat diákja lettem, a gimnáziumi érettségivel a tarsolyomban. Ez a tagozat, azaz a "sajka" két óv után újabb érettségi bizonyítvánnyal gyarapítóit; mint gépésztechnikus valószínűleg egyedülálló jelenség vagyok — sohasem dolgoztam a szakmámban. Ma már egy csavart sem tudnék lerajzolni, és rendre kipotyogtak az agyamból a képletek. A kassai ipariskolához azonban ragaszkodom, mert ez a tanintézmény jóval több volt a műszaki rajz, a gépelemek vagy a műhelymunka oktatásának fórumánál. Ha azt (rom, hogy az iparinak hangulata, légköre volt, akkor ez azt jelenti, hogy az első pillanattól fogva otthon éreztem magam falai között. Az órákon ugyan gyakran szorongtam, mert a tantárgyak nem vonzottak különösebben, ám az előadók, a tanárok mégis lekötötték figyelmemet. Ezek a pedagógusok kivétel nélkül egyéniségek voltak, világot járt, széles látókön] emberek, akikből szinte sugárzott a tudás. Óriási hiba, s külön az én, egyéni fájdalmam is, hogy nem készült egy-egy valamirevaló portré Veres Józsefről, Kuzma Andorról, Putanko Emilről, Rezsucha Rezsőről és a többiekról — valamennyien megérdemelték volna a részletezőbb figyelmet. E nagy tanári nemzedék csaknem kihalt már — emléküket ki-ki külön őrzi, holott alkalmunk lett volna rá, hogy alaposan elbeszélgessünk velük és újságcikkekben vagy akár egy kis portrékönyvben örökítsük meg arcólüket az utókor számára. Kuzma Andor az osztályfőnököm volt: az első negyedévben még négyest adott mechanikából, de érettségi előtt, tehát alig egy esztendő leforgása alatt — már néhányszor átadta a helyét a katedrán: — Tartsd meg az órát fiam, beszélj, amiről akarsz! A tisztelt olvasó talán sejti, hogy nem a mechanika volt a témám, hanem az irodalom. Osztályfőnököm ugyanis felfigyelt meg-megjelenő verseimre, s valószínűleg belátta, hogy aligha leszek bütykös tengely szakértő, viszont más területen esetleg hasznosan szolgálhatom a kisebbségi magyarságot, x Kanócz János és Fedorják János tanár urak kezdeményezésére az iskolai lapot (az akkor még egy hatalmas falitáblán "megjelenő” Acéltollat) is beindítottuk. Jó érzés, hogy a lap máig ól, s remélem fönnmarad a jövőben is. A szerkesztés a Komenský utcai épület könyvtárában folyt az órák közötti szünetekben. Ebbe a könyvtárba zárt be Brezniczky tanár úr akkor is, amikor 1961 áprilisában, megszakítva a tanítást, a hangszórón bejelentették, világtörténelmi esemény megélői lettünk — ember kering a világűrben. Szabados György, az ugyancsak iparista zeneszerző feladata volt aztán, hogy miután én a hír hallatára megírtam a csasztuskát, ő nyomban zenét szerezzen hozzá. A könyvtárban addig kellett raboskodnom, amíg a csasztuska meg nem született. Kerpán Csaba énekelte olykor-olykor az ipari-kabaré szereplésein, s úgy emlékszem, a közönség még tapsolt is, ami akkoriban felért számomra egy Nobel-dijjal. A tanári kar 1960-ban pályázatot is kiírt olyan irodalmi művekre, melyekben a magyar történelem egyik-másik epizódját kellett ábrázolnunk. Úgy emlékszem, tizenkettőn vettek részt a versenyben, s azt a füleki Dulai Lajos nyerte. Én a második lettem — azt viszont nem tudom már felidézni, mi volt az általam "megfestett" történelmi téma. x Ugyancsak izgalmas olvasnivaló lehetne — s nem csak az iskola mai és végzett diákjai számára — egy másik művecske: a világban szinte mindenütt szétszóródott, a lehető legkülönfélébb hivatásokat, mesterségeket gyakorló, legjelentősebb iparistákat bemutató ríportkötet. Az ipari egy kis öböl a legújabbkori magyar történelem tengerében. Bárhol találkozik az ember Kassán végzett szakközépiskolásokkal, kigyúl az a bizonyos ívfény lélek és lélek között. Ha a magyarság s azon belül a csehszlovákiai magyarság úgy össze tudna tartani, mint ezek a diákok, nem töredeztünk volna mozgalmakra és pártokra, sokkal erőteljesebben irányíthatnánk sorsunkat, tervezhetnénk jövőnket. x Sokakban bizonyára felmerül a kérdés: mi a titka az iparinak? Mi az az összetartó erő, amely évtizedek múltán is együtt tartja a tanárokat és tanítványokat? Én úgy gondolom, ennek a jelenségnek több magyarázata van. Az egyik a már említett légkör, az otthonosság érzete az ide került diákokban. Annak felismerése, hogy olyan hely ez, ahol neves elődök működtek egykoron, olyanok, akik megállták helyüket az életben. A múlt nagy ösztönző erő, olyan ugródeszka, amely mindig feljebb röpít. A múlt tapintható tárgyak formájában is megjelenik az iskola termein és folyosóin belül. Bárki megnézheti a kiállított, csupa iparista által teremtett értékeket; a legszebb műszaki rajzokat, eszközöket, a megírt szépirodalmi és tankönyveket; láthatja neves sportolók fotóit, és olvashatja egykor felállított csúcsaikat. A másik titok a mindenkori minőségi munka haszna. Nincs az a főiskola, amely többet adna, mint egy-egy, a szemünk láttára tevékenykedő nagy előd, egy személyiség mindennapos működésének látványa. így öröklődik a tudás, a szemlélet, a mindenkori humanizmus, így gyökerezik meg az egykori tanítványokban a mesterek hivatásszeretetének követnivaló példája. A tantestületben most is mindennapos téma az elődök emlékének felidézése — Veres József tanár úr szellemét emlékérem is őrzi. Az összetartás harmadik, talán legfontosabb magyarázata a hagyománytiszteletben rejlik. Abban, hogy az iskola évtizedek óta véleményt kór végzettéi helytállásáról az üzemekből, tervezőirodákból és gyárakból. És abban, hogy jó szervezéssel fönn tudják tartani a kapcsolatot a maiak a régiekkel, a mai pedagógusok egykori diákjaikkal. Az iparinak ezért sohasem annyi tanulója van, ahányan éppen a tantermekben ülnek. Ók csak a legújabb réteg — ott nyüzsög körülöttük többezer végzett elődük, hatalmas szellemi tőkét felhalmozva. Az ipari a mi, kisebbségi viszonyaink között ráadásul nemcsak kenyeret adó alma mater, nemcsak kultúránk egy kis szigete, hanem kiváló példa a szlovákokkal való sikeres együttműködésre is, hiszen a felvilágosultság egy bizonyos fokán az ilyen kapcsolatok gazdagítják a közösségeket. BATTA GYÖRGY 4 A HÉT
