A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY — Úgy bánik velem, mint egy... Mielőtt kimondta volna, Müller megint Fanni rúzsos szájára tette a mutatóujját. — Ki ne mondja! — mondta csendesen. — Nem illene magához. — De nekem nem szokásom... szóval én nem szoktam... — dadogta Fanni a szavakat keresve. — Tudom, mit akar mondani. Váltogatni a férfiakat az ágyában, ezt nem szokta... — Honnan tudja? — emelte rá sötét mandulaszemét Fanni. — Ártatlan a tekintete. Nézze, én orvos vagyok, emberekkel dolgozom. A munkám része, hogy figyeljem őket. Azt hiszi, nem látja az ember, kivel van dolga? Orvosnak sem kell lennem hozzá, hogy megállapítsam. A legtöbb férfi már az első néhány percben pontosan tudja, milyen nővel áll szemben. De ez a tény nem nagyon változtat a lényegen, mármint azon, hogy tetszik-e nekünk valaki, vagy sem. — Ha a férjem történetesen nem Bécsben dolgozna, s a lányom nem lenne edzésen este nyolcig, nem nagyon üldögélhetnék itt magával... — Gondolom, de mégiscsak itt ül. És nem felelt a kérdésemre. Eljön velem? Most, rögtön? — Hová? — Azt még nem tudom, de megoldható. Nos? Fanni hosszú szünetet tartott. Minden sejtje azt kiabálta, igen, igen, most, azonnal. A férfi feszült várakozással nézett rá. Komolyan és némi aggodalommal, mint aki maga sem hiszi, csak reméli azt, amit szeretne. — Beszéljen rá — szólalt meg Fanni váratlanul, s a szemét ráfüggesztette a férfira. — Tudja— mennék is meg nem is... Mondjon valamit! Müllernek egy arcizma sem rándult. Dacosan összeszorította a száját. Fanni átnyúlt az asztal fölött, megragadta a férfi karját, s megcibálta. — Beszólj rá, hallod? Müller szemrebbenés nélkül tegezte vissza. — Értsd meg, neked kell döntened. Én ebbe nem szólok bele. Egy biztos. Nem vagyunk már gyerekek. Holmi udvarolgatások, meg séták a madárfüttyös ligetben a mi korunkban enyhén szólva nevetséges dolgok. Fanni nem tudatosította, de szívét ugyanaz az érzés járta át, mint hajdanán, tizenhétéves korában, amikor egy nyári táborozásról szigorú anyja parancsára haza kellett mennie. Egy másodéves bölcsészhallgató — akivel akkor ismerkedett meg — könyörgött neki, ne menjen el, de ő mégis vonatra szállt. Egykedvűen nézte a tájat, s úgy érezte, a fákkal, a dombokkal, falvakkal együtt elsuhan valami megmagyarázhatatlan szép is, ami talán soha többé nem tér vissza. Azt a királyhelmeci fiút többet nem látta. — Fizessünk és menjünk — mondta csendesen. — Haza kell mennem. Elkísérsz egy darabon? Müller többé nem szólt a kettőjük dolgáról. Egy darabig együtt mentek még. Hét óra is elmúlt már, a nap halványan sütött, lebukóban volt. A keskeny utca kihalt volt és csendes. Tavaszi fuvallatok kergetőztek az útszéli fák lombjai között, bekukkintottak Fanni napságra blúza alá, lágyan meglegyintették fekete selyemszoknyáját. Müller semleges dolgokról beszélt, az időjárás hatásáról az emberekre, történelemről is világolt, de Fanni nem fogta fel, mit mond. Oldalról néhanéha ránézett, ilyenkor Müller megállt, s kezével gesztikulálva támasztotta alá mondanivalóját. Fanni titokban fürkészte az arcát, de semmit sem fedezett fel rajta, a csalódásnak, megbántódásnak a legkisebb jelét sem. Vidám éppenséggel nem volt, de szomorú sem. Áz utca végére érve megállt. — Én arra megyek tovább — mondta, s kezével jobbra intett. — Tudod, én gondolkoztam, amíg idáig értünk... szóval ez nem jelenti azt, hogy sohasem találkozhatunk többé... — kezdett Fanni egy hosszú magyarázatba, amelynek hiábavalóságát maga is jó tudta, mert nem lehet egyszerre akarni is valamit, meg nem is. — Szóval ... én úgy érzem... — Minden jót. Viszontlátásra! — vágott a szavába Müller hidegen, s faképnél hagyta. Fanni lelkét, agyát, egész testét elborította valami megmagyarázhatatlan ernyedtség. Rasztyora gondolt, s arra, hogy milyen megkönnyebbülést jelentene, ha mindezt, ami most vele történt, elmesélhetné neki. Aztán mindjárt elvetette a dolgot, mint őrültséget. Fájdalmat okozna neki az őszintesége, pedig Rasztyot szereti. Örült, hogy Orsit nem találta még otthon. Főzött magának egy herbateát, éppen meginni készült, amikor csengett a telefon. A vonal túlsó végén Éva szokatlanul vidám hangját hallotta. — Képzeld — újságolta — most beszéltem Zsigával. Úgy fest a dolog, hogy mégiscsak nősül. Minket is meghívott az esküvőre, s azt üzeni, reméli nem felejtetted el, Rasztyoval ti lesztek a tanúk... (Folytatjuk) A HÉT 19
