A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
EGTAJAK Konsztantyin Pausztovszkij Násztya, a csipHeverőlány Éjszaka az Ala-Tau hegyei közt tompán megdördült az ég. A mennydörgéstől megriadt nagy zöld szöcske a kórház ablakába pattant, és a csipkefüggönyre telepedett. Rudnyev, a sebesült hadnagy fölemelkedett párnájáról, hosszasan elnézte a szöcskét meg a függönyt. A villámfény éles, kék cikázásában életet kapott a bonyolult minta: a pompás vadrózsák, az apró, bóbitás kakasok. Megvirradt. A viharos, sárga ég még füstölgött az ablak mögött. Kettős szivárvány ívelt át egyik hegycsúcstól a másikig. A vadpetúniák nedves virágai izzó szénparázsként égtek az ablakpárkányon. A levegő fullasztó volt. A sziklák párologtak. A szakadékban tajtékozott és köveket görgetett a patak. — Ez Ázsia! — sóhajtott Rudnyev. — De a függöny csipkéje a Szabó Gyula grafikája mienk, az északi. Mind a szépséges Násztya keze munkája. — Miből gondolja? Rudnyev elmosolyodott. — Eszembe jutott egy történet. Az ütegemnél esett meg, Leningrád alatt. És így mesélte el a történetet: 1940 nyarán Balasov, a leningrádi festőművész Távol-Északra ment festeni meg vadászni. Az első kis faluban, amely megtetszett neki, kiszállt az ócska folyami hajóból, és beköltözött a falusi tanítóhoz. Ebben a faluban élt apjával, az erdőkerülővel egy Násztya nevű szépséges lány, messze földön híres csipkeverő. A szürke szemű Násztya hallgatag volt, mint általában az északi lányok. Egyik vadászaton Násztya apja véletlenül rálőtt Balasovra, és megsebesítette a mellén. A sebesültet a falusi tanító házába vitték. A baleset miatt kétségbeesett öregember elküldte Násztyát, hogy gondozza a beteget. A lány gondosan ápolta is, és a beteg iránti szánalomból szerelem lett, szűzi életének első szerelme. De az érzés olyan bátortalan volt, hogy Balasov semmit sem vett észre. A festőművésznek felesége volt Leningrádban, de sohasem beszélt róla; még Násztyának sem. A faluban mindenki úgy tudta, hogy nőtlen. Alighogy begyógyult a sebe, Balasov Leningrádba utazott. Mielőtt útra kelt volna, minden meghívás nélkül ellátogatott Násztya otthonába, hogy megköszönje a gondoskodást. Ajándékot is vitt. És Násztya elfogadta. Balasov most járt először Északon. Nem ismerte a helyi szokásokat. Nem tudta, hogy ha egy férfi hívás nélkül jelenik meg egy lányos háznál, ha ajándékot visz, és az ajándékot elfogadják, vőlegénynek tekintik. Északon ilyen a szerelem. Násztya félénken megkérdezte Balasovot, mikor tér vissza Leningradból, az mit sem sejtve, jókedvűen azt válaszolta, hogy hamarosan. És elutazott; Násztya pedig várta, várta... Elmúlt a ragyogó nyár, elmúlt a nyirkos, fanyar ősz, de Balasov még mindig nem jött. A türelmetlen, boldog várakozást keserűség, nyugtalanság és szégyen váltotta fel. Már az egész falu suttogta, hogy a lányt elhagyta a vőlegénye. De Násztya nem hitte el. Arra gondolt, Balasovot szerencsétlenség érte. A tavasz új szenvedéseket jelentett. Késve és nehezen érkezett meg. A folyók kiáradtak, és sehogy sem akartak visszatérni medrükbe. Az első hajó csak június elején húzott el a falu mellett, de nem kötött ki. Násztya elhatározta, hogy apja tudta nélkül elutazik Leningrádba, megkeresi Balasovot. Két nap telt bele, míg elérte a vasútvonalat. Az állomáson tudta meg, hogy kitört a háború. A vonatot még sohasem látott falusi leány a félelmesen nagy országon át eljutott Leningrádba, és megtalálta Balasov lakását. A művész felesége nyitott ajtót, egy sovány, vörös hajú nő, pizsamában, szájában cigarettával. Hideg csodálkozással nézte végig a lányt, s kijelentette, hogy Balasov nincs otthon. A fronton van, Leningrad környékén. A vörös hajú nő gyanakodva és gúnyosan beszélt Násztyával. Vajon nem ez a szép, falusi ártatlanság volt-e az oka a férje elhidegülésének? Násztya megtudta hát az igazságot: Balasov nős. Becsapta őt, megcsúfolta szerelmét. Elviselhetetlen volt a rikácsoló, kifestett nővel beszélnie. A városi lakásban, a poros selyemdíványok, a szétszóródott púder és a sürgető telefoncsengések között félelem fogta el. Elrohant. Kétségbeesetten járkált a fegyveres táborrá alakult pompás városban. Észre sem vette a tereken felállított légelhárító ágyúkat, sem a homokzsákokkal körülbástyázott emlékműveket, sem az évszázados, hűvös kerteket, sem a fenséges épületeket. Elért a Névához. A folyó a 16 A HÉT
