A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
ii ÉGTÁJAK gránitpartok magasságában hömpölygette fekete vizét. Ez a víz az egyedüli menekvés a kibírhatatlan sértés és szerelem elől. Násztya levetette fejéről anyja ajándékát, a fekete kendőt, s a korlátra akasztotta. Föllépett a csigamintás rácsra. Valaki megfogta a karját. Hátrafordult. Sovány ember állt mögötte, padlókefékkel a hóna alatt. Munkaruhája telefröcskölve sárga festékkel. A padlófényező a fejét csóválta: — Mi jut eszedbe, te buta! Ilyen időben! Trofimov, a padlófényező, hazavitte Násztyát, és felesége gondjaira bízta, aki liftkezelő volt; lármás, erélyes, férfigyűlölő. Násztya menedéket talált Trofimovéknál. Sokáig betegeskedett náluk a kis kamrában. Trofimovnétól tudta meg először, hogy Balasov semmiben sem hibás. Senki sem köteles ismerni az északiak szokásait, és csak az ilyen buta libák, mint Násztya, képesek így belehabarodni az első, útjukba akadó férfiba. A liftesasszony szidta Násztyát, az meg boldog volt. Boldog volt, hogy nem csalták meg, s még mindig reménykedett, hogy találkozik Balasowal. A padlófényezőt nemsokára behívták katonának; felesége egyedül maradt Násztyával. Amikor a lány felgyógyult, az asszony beíratta az ápolónői tanfolyamra. Az orvosok — Násztya tanárai — elámultak a lány rátermettségén, amellyel a sebeket kötözte, erős, vékony ujjainak ügyességén. — Hiszen csipkeverőnő vagyok — mondta ő, mintegy magyarázattal. Véget ért a tél az ostromlott Leningrádban, elmúltak a tűzben, vasban töltött éjszakák. Násztya befejezte a tanfolyamot, várta, hogy a frontra küldik, és éjszakánként Balasovra gondolt, meg öreg édesapjára, aki élete végéig sem fogja megérteni, miért hagyta el az otthonát. Nem átkozza, mindent megbocsát, de megérteni sohasem fogja. Tavasszal végre elküldték Násztyát Leningrad alá, a frontra. Mindenütt, az elpusztított kastélyparkokban, a romok és égő házak között, a fedezékekben és az ütegeknél, az erdősávokban és a mezőkön Balasovot kereste, kérdezősködött utána. A fronton találkozott a padlófényezővel, és a fecsegő ember az alakulatnál mindenkinek elmesélte az északi lány történetét, aki a fronton keresi kedvesét. A történet gyorsan terjedt, nőtt, mint valami legenda. Egyik század a másiknak, egyik üteg a másiknak adta tovább. Széthordták a kerékpárosok, a sofőrök, a szanitécek, az összekötők. Végül elért a front legtávolabbi zugába is. A harcosok irigyelték az ismeretlent, akit a lány keres, és a maguk kedvese jutott eszükbe. Ezek a békés élethez tartoztak, és lelkűkben őrizték emléküket. Az északi lány történetét mesélte minden harcos, és a maga képzelőereje szerint változtatott a részleteken. De valamennyien megesküdtek rá, hogy a lány az ő szülőföldjükről való. Magukénak vallották az ukránok és a szibériaiak; a rjazanyiak azt bizonygatták, hogy Násztya természetesen Rjazanyból való, és még a távoli ázsiai sztyeppek kazahjai is szentül állították, hogy a lány Kazahsztánból jött a frontra. Násztya híre eljutott a parti ütegekhez is, ahol Balasov szolgált. A festőművészt ugyanúgy felizgatta a kedvese után vágyakozó lány története, mint a többieket. Megdöbbentette e lány szerelmének ereje. Gyakran gondolt rá. Irigyelte azt az embert, akit így szeretnek. Honnan tudhatta volna, hogy önmagát irigyli? Balasov magánélete nem volt szerencsés. A házassága nem sikerült. Mások, lám, boldogabbak. Egész életén át nagy szerelemről álmodozott, de most már késő erre gondolni. A halántékán őszül a haja... Aztán az történt, hogy Násztya megtalálta Balasov ütegét, de őt magát nem — két nappal előbb elesett. A fenyőerdőben temették el, az öböl partján. Rudnyev elhallgatott. — És aztán? — Aztán? — ismételte Rudnyev. — Aztán az történt, hogy a harcosok győzedelmesen verekedtek, a pokolba kergették a német védelmi vonalat. Levegőbe röpítettük, összezúztuk úgy, hogy por és sár lett belőle. Nemigen láttam még ilyen féktelen, szent dühöt. — És mi van Násztyával? — Mi lenne?! Minden gondja: a sebesültek. A legjobb ápolónő az egész frontszakaszon. Sultson Ina és Kardoss Tilda fordítása /----------------------------------------------------------------------------------------------Balázs F. Attila versei Kamasz tavasz Lappadt cserge, koszos kapca: hófoltos a határ. Kerge szelek szelik, hágják, fák sörényét huzigálják. De az égről villogva pörögve-forogva fénybogarak hullnak lúdbőrös tócsákra. Feledj szelet, ügyet, fagyot, fakassz rügyet, kacagj nagyot, gurítsd el a langyos napot, keresse a suttyó kamasz: légyszárnybontó bongó tavasz! szavak nyílnak lelkem grimaszain a tisztáson fiatal pár gyilkolja a szerelmet — magányom jegyese időből és fényből fonja hálóját: csalódás és kiábrándulás remekműve füvek oltárán letérdelek ég a föld alattam — Fotó: Krascsenits Géza ^_____________________________________* A HÉT 17
