A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
GONDOLKODÓ Az oktatásügy átszervezésére tett javaslataimban kiindulópontként jelöltem meg az alapiskola fejlődéslélektani szempontból való tagolását és a középiskolák leágaztatását. Kérdezték tőlem, miért, hiszen a pszichológiának a fejlődési szakaszok rendszerében a mai napig nem sikerült "rendet teremtenie". A Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiájában olvashatjuk, hogy "A sokféle szemléletmódra jellemző, hogy 1955-ben Genfben az e tárgykörben megtartott kongresszuson 18 szerző 61 féle életkori periodizáció létjogosultságát indokolta". A helyzet sajnos a mai napig alig változott, ami elsősorban azt bizonyítja, hogy az emberi elmének a 4 A HÉT működése nehezen közelíthető meg, márcsak azért is, mert a fejlődés üteme egyénenként eltér. Mint mindennek a természetben és a társadalomban megvannak a maga szabályai, így az ember biológiai és pszichikai fejlődésének is — vitathatatlan. Ezt már az ókori filozófusok is tudták, sőt, azt is, hogy a nevelési rendszer felépítését ebből kiindulva kell megvalósítani. A már említett genfi kongresszus által felvetett sokféle periodizációból a neveléslélektan szakemberei megpróbáltak egy, az oktatás számára is elfogadható rendszert felépíteni, mellyel kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy inkább alibiként, mint változtatási szándékkal, hiszen akkor már az alap- és a középiskolák hálózata e rendszer szerint működött. Nézzük, milyen is ez: Csecsemőkor: 0—1. óv; kisgyermekkor 1—3. óv; óvodáskor 3—6. ev; kisiskoláskor 6—10. óv; serdülőkor (prepubertás és pubertás] 11., 12—16., 17. óv; ifjúkor 16., 17. évtol a felnőtté válásig. Minket most az érdekel, hogy az iskoláskor a hatodik életév betöltésekor, illetve ez után kezdődik és a 15, 16. évben fejeződik be. Talán mondanom sem kell, hogy ez a behatárolás megfelelt az elmúlt negyven óv foglalkoztatáspolitikájának, illetve a munkaerővel való gazdálkodásának is. Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az 1806-ban kiadott második királyi tanügyi rendelet, a Ratio Educations Publicae előírja, hogy a gyermekek hatéves koruktól tizenkét éves korukig járjanak iskolába. Azóta e tekintetben csupán annyi változott, hogy az iskolaköteles kort a törvény 15, 16, s újabban megint csak 15 éves korig terjeszti ki. A második világháború előtti többszintű iskolahálózat helyett az ezerkilencszázötvenes években nálunk is bevezették az egységes, szűk keretek közé szorított szocialista iskolarendszert. A letagadhatatlan szociális értékek mellett ma már tudjuk, mennyi hátránya is volt (van!), s ennek felszámolása és egy új, hatékonyabb iskolarendszer felépítése mennyi akadályba ütközik. Ha valóban komolyan vesszük azokat a gazdasági, politikai, kulturális és erkölcsi célokat, melyeket nagy lendülettel és előszeretettel hangoztatunk, akkor az olyan szempont sem lehet mellékes, hogy az értékek jövőbeni hordozói milyen előképzésben részesüljenek ma, s ehhez az egyik kulcs éppen a differenciált pedagógiai ráhatás. A gyermekek minden korcsoportja más-más nevelői bánásmódot igényel, s ennek megfelelően tud eleget tenni a tőle elvárható követelményrendszernek is. A gyakorló pedagógusok és a szülők előtt nem ismeretlen az a jelenség, hogy az alapiskola első három osztályába járó tanulók mennyire szentnek és megváltozhatatiannak tartják tanítójuk szavát. S egyszer csak, szinte megmagyarázhatatlan okokból, általában a harmadik osztály végén, de a negyedikben mindenképpen megváltozik a viszonyuk az eddig szeretett és elismert személy iránt. Kezdenek bírálóan megnyilatkozni, sőt,-néha elutasítóan is. Mi történt, ki változott meg? Nyilván a tanulók, de kérdés, miként reagál erre a pedagógus. A második elszakadás és szembehelyezkedósi időszak a hatodik osztály végén, illetve a hetedikre esik. Vannak tantestületek, melyekben napirendi téma, miként lehetne és kell megregulázni az egyre elszemtelenedő 7—8. osztályosokat. A pedagógusok energiájának túlnyomó részét felemészti a szüntelen fegyelmezés, és törvényszerűen bekövetkezik az a nemkívánt, sőt, káros
