A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
FOLYTATÁSOS REGENY ä mm Fanninak az utóbbi időben többször megfordult a fejében, hogy jó lenne ebből a módfelett ideges városból, a zajos piszkos Pozsonyból néhány napra elutazni valahová. Kapóra jött hát az a levél, amelyet a minap a postaládában talált. A másodunokatestvére, Katica írt neki, s egyben meghívta őket a fia lakodalmára. Fanni nem nagyon kedvelte ezeket a túlméretezett falusi esküvőket, ahol úgy elvész az ember a tömegben, hogy — bármily furcsa is — szinte magányosnak érzi magát. Most mégis megörült a meghívásnak, mert úgy gondolta egy kicsit kikapcsolódik, s a család is együtt lesz nehány napig. Rasztyo is örült az ötletnek, csak Orsi makacsolta meg magát. Hétvégére valami nagyszabású iskolai bulit szerveztek, részben az elköszönő osztályok diákjai számára. Orsi Zsófival együtt a szervezők közé tartozik, s Fanninak minden érve kevés volt ahhoz, hogy rábírja a lányát, utazzon velük Bükkönyfalára. Fanni végül beadta a derekát, s a telefonhoz nyúlt. A vonal végén Éva álmos hangja szólalt meg. — Szűcs lakás... — Fogadjunk, hogy éjszakás voltál — szólalt meg rögtön Fanni bemutatkozás helyett. — Te vagy az Fannika? Tényleg álmomból ébresztettél fel. Alig néhány órát alhattam... — Ne haragudj, nem tudtam... — Á, dehogy haragszom. Örülök, hogy hívtál. Húsvét óta nem is beszéltünk. Valami baj van? — Meg szeretnélek kérni valamire. A hét végén esküvőre megyünk Bükkönyfalára, s Orsi nem akar velünk jönni. Tudod, az iskolai buli miatt... biztosan említette Zsófi is... — Igen, tudok róla... — Szeretném, ha nálatok lenne Orsi addig, amíg hazajövünk. Talán furcsállod, hogy nem a mamára bízom, de tudod mama este beveszi a rengeteg gyógyszerét, beleértve az előírt altatót, s akkor ő már nem ébred fel még a csatazajra sem. Szeretném, ha valaki azért odafigyelne, hogy Orsi hazaért-e a buliból... meg hogy... — Rendben van, Fanni. Jobb is így, ha ketten lesznek, én sem aggódom annyira. Egyébként húsvétkor is nagyon jól érezte magát nálunk... — Tudom, Éva. Ne haragudj, még meg sem köszöntem neked... Van egy ötletem: a jövő szombaton eljöhetnétek ebédre. — Őszinte legyek? Jól jönne nekem, mert aznap délelőtt egyig szolgálok, s így nem kellene pénteken legfeljebb a mamának megfőznöm előre az ebédet. Bár talán ő is képes lesz rá. No mindegy... szóval akkor megyünk. Egyébként mi újság? Hogy vagytok? — Megvagyunk, bár jobban is voltam már. Az utóbbi időben mintha mind fizikailag, mind lelkileg labilisabb lennék. Ügy tapasztalom, hogy a balesetem óta van ez így. No de hagyjuk. Képzeld, Zsiga nosülni akar. — Ne hülyéskedj, Fanni. Honnan tudod? — Tőle magától. — És kit vesz el? — Egy kétgyermekes anyát a falujából. — Kati tud róla? — Fogalmam sincs, de én nem mondom meg neki, ha netán összefutnánk. — Hát ón bizony nem állnám meg, hogy meg ne kérdezzem tőle, tud-e róla. — Azt hiszem ők már végleg elszakadtak egymástól. — És Kati tőlünk — tette hozzá nyomatékkai Éva. — Látod, ez érdekes, Zsiga gyakrabban felbukkan, mint Kati. Valahogy jobban ragaszkodik hozzánk. Ki tudja miért. S ti, Éva? Nem váltok? A kagylóba hirtelen mély csend ereszkedett. Éva nem kis szünet után szólalt meg: — Hosszú história. Talán szombaton lesz majd annyi időnk, hogy beszéljünk róla. Bár nem tudom, hogy te, aki boldog házasságban élsz, mennyit értesz majd meg belőle. ,— Mi az, hogy boldog házasság? Évám, minden relatív... Akkor a jövő szombaton várlak. Szia, szia. Zsiga úgy tervezte, hogy vacsora után megaljaz még a két cseperedő bika alatt, aztán aznapra befejezi a munkát. A kiadós vacsora után (töltöttpaprikát főzött az anyja, tejfölösen) úgy döntött, hogy vagy tíz percre leteszi magát a konyhában a díványra. A cipőjét sem vetette le, lelógatta a lábát a prices széléről. A feje alá gyűrte a párnát, s miután elhelyezkedett, jutott eszébe, hogy jó lenne SZERDAHELYI TAMÁS rágyújtani. Felkelt hát, a díványhoz készítette a hamutartót, és ismét vógignyúlt. Vidám füstkarikákat eregetve mólázgatott. A szemközti nyitott ajtón és ablakon átsuhant a tekintete, s megállt a szomszéd ház ereszén, ahol most is ott tollászkodtak a galambok, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg gyermekkorában, amikor még a nagyanyja meg a nagyapja, sőt, öregattya is élt még. A konyha, ahol Zsiga végignyújtózott a díványon, a verandának átépített ganggal együtt volt vagy százéves. A két apró régi szobából kamra lett, mivel a házhoz a hatvanas évek végén az apja hozzáépített még három hatalmas szobát. A viszonylag nagy udvar összeszűkült egy kicsit, de a lényeget, a kertet nem érintette az átépítés. Lovaskocsival vagy traktorral azóta nem lehetett az udvarban megfordulni, de végül is ez nem sokat nyomott a latban. A konyhában szinte semmi sem változott Zsiga gyermekkorától. A patinás kredenc még a nagyanyjáé volt, az asztal, a székek újabb keletűek, bár az ülőalkalmatosságok között akad még néhány régi, a század húszas éveiben vásárolt tonettszék, amelyek meglepően jó állapotban maradtak meg, mutatóba. A konyha egyik sarkában ott áll a vadonatúj kombinált gáz- és villanytűzhely, Zsiga anyja azonban továbbra is a kemencével egybeépített, fával tüzelt sparheltet használja. Milyen jó itthon, gondolta Zsiga, s eszébe jutott, hogy hajdanán, valamikor az ötvenes években, hogy húzódtak meg itt, ezen a helyen — bár talán egy másik díványon — az unokatestvéreivel, s hogyan hallgatták öregattya meséit holmi tündérekről, meg aranyhajú királylányokról. Nem nagyon akaródzott, de erőt vett magán, és feltápászkodott. Szeméből kitörölte az álmot, amely egyre inkább rátelepedett. Az istállóban villanyt kellett gyújtania, mert meglepte az est sötétje. A kert felől édes illatokat hozott a szél, s elkeverte az állatok meg a frissen kaszált fű szagával. Zsiga megveregette Szegfű oldalát, körülnézett kis birodalmában, és azt gondolta, hogy ez a boldogság. Meg az, hogy ő holnap délelőtt Marihoz megy. De jó élni, kiabálta teste minden molekulája. 18 A HÉT
