A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
VÁNDORLÁSOK Beke István Az Istenek az Erzsébet hídon mennek haza... A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy 1990 nyarán a T. A. Olymp utazási irodával lerándulhattam Görögországba, éppen Platamonba, amelyhez a jugoszláviai nyugtalanító hírek folytán a nyugati vendégek hűtlenek lettek. Az így keletkezett fehér foltra tenyereitek rá az utazási irodák, mivel itt is és több hasonló üdülőhelyen a vendégek számának megcsappanásával egyenes arányban estek le a szobaárak is. A Kossuth házaspár, Kajan mérnök és Števko mérnök által létrehozott vállalkozás kinőtte gyerekes konzorciumruháját, és vállalattá terebélyesedett. Télen elsősorban a krakkói síterepeket veszik célba, ősszel Isztambult, és egy nagy lélegzettel a világ fővárosát, Párizst. Majd ha kellően izmosodik a cég, kivetik hálójukat a legnagyobb eseményre is, a spanyolországi nyári olimpiai játékokra. Persze a sok érdekes, újszerű kellemes gond mellett akadnak kellemetlenek is. Ilyen a krónikus pénzhiány, és az idegenvezető-hiány. Különösen egy olyan ország esetében, mint Görögország. A valamikor tanított görög nyelvet sikerült néhány elegáns iskolareformmal teljesen kiirtani iskoláinkból, így az előírt görög nyelvvizsgával rendelkező idegenvezető ritkább, mint a fehér holló. Persze, ember legyen a talpán, aki ezt a furcsa nyelvet el tudja sajátítani, pláne tájszólásaival együtt. Én is csak egy szót tudtam megjegyezni a 10 nap alatt, a Dimitrijt. így hívhatnak minden második görögöt. A beszélgetés alatt gyorsan repül az idő, már magasan jár a nap, amikor 7 óra körül a busz orra belekap Görögország testébe, és egyre mélyebbre fúrja magát. Pontosan 8 óra 53 perckor látom meg életemben először a TENGERT. A látvány felejthetetlen. A tengert először megpillantani semmihez sem hasonlítható érzés. Talán olyan lehet, mint mikor a klinikai halál után először nyitja ki a szemét az ember. Mintha újjászületett volna... Az Égei-tenger el-eltűnik, majd újra előbukkan a hegyek, dombok, lankák kanyarulataiban, míg végre elérjük úticélunkat: Platamont. A légkondicionáltra varázsolt hagyományos buszból kilépve teljes erővel csap le ránk az égető, perzselő nap, így a lehető legnagyobb gyorsasággal elfoglaljuk szobáinkat. A kétes háromágyas szobák elég kicsik, a miénkben nem is fér el más, mint a 3 ágy és a 3 éjjeliszekrény, de tulajdonképpen másra nincs szükség, mert az előszobában minden belefér egy beépített szekrénysorba. Terasz is van, s ez nagyszerű, ugyanis a görög tengerpart a teraszok világa. A háromemeletes vagy ennél alacsonyabb épületek között egy sincs, amelyen emeletenként ne futna körbe pihenőterasz. Szinte a nappali élet is itt zajlik. Kivéve a sziesztát, amely déltől délután négy-öt óráig tart. Az itteni életritmust nagyon könnyű megszokni, annál is inkább, mert nyaralásra, tökéletes kikapcsolódásra, pihenésre a legalkalmasabb. Maga a nagybetűs Élet reggel nyolc körül kezdődik. Persze a tengernél, ahol mint eső után a gomba, úgy nőnek ki az öblösen feszülő homokparton a napernyők százai. Tökéletes semmittevés, fürdés, napozás, evés-ivás, bámészkodás. Tizenegy után már olyan erős a nap, hogy csak a legkitartóbbak maradnak a parton, lassan elcsendesedik az egész üdülőfalu. Az üzletek hűvösében békésen szunyókálnak a kereskedők, az egyetlen nagyon hosszú főutca elnéptelenedik, bódult álomba szenderül a két rendőr is kecskeól szerű apró állomásán. Tehetik, mert ebben a csipkerózsika-világban nincs rájuk semmi szükség. Délután négy körül minden újraéled. Irány ismét a tenger, amely olyan, mint a mesében, hűs és simogató. Amikor először merülök nyakig a vízbe, Spielberg cápafilmjének első képsorait vélem megelevenedni. Mintha az ő félelmetes kameráján keresztül látnám távolban a motorcsónakok, gumimatracok, vízibiciklik között fel-felbukkanó úszók fejét. Borzongva várom, hogy hirtelen eltűnik valamelyik. Csalódom, amikor rájövök, hogy mindez csak a tudatalattim és képzeletem játéka, de az élmény olyan hátborzongató, hogy inkább kiúszom a partra. Görögországról mindig az volt az elképzelésem, istenek és múzsák, olimpikonok és filozófusok lakják. Ennek tökéletes ellentéteként egy kis üdülőfaluban találtuk magunkat. Az egész település egyetlen hosszú utcából állt. Este nyolc után már hatalmas itt a nyüzsgés. A környező hegyekről emberpatakok indulnak meg lefelé, hogy aztán a völgyközpontban tömegmasszává összefolyva hullámozzanak éjjel kettőig-háromig. A helybeliek ugyan kevesen vannak, viszont annál fontosabbak, mivel szinte valamennyien kereskedők, és kb. akkor nyitnak, mikor nálunk otthon már zárni szoktak, de a világért sem zárnának addig, míg vásárló akad. Fő árucikk a szőrme és az arany, óriási a választék és a konkurencia. Az alkudozás kötelező. Több nyelven, de főleg írásban és gesztikulálva folyik. Olykor egy-egy bundát, kucsmát, karkötőt, nyakláncot az eredeti ár feléért is meg lehet szerezni. A nagyobb baj inkább az, hogy nincs a világon olyan pénznem, amelyből nekünk ilyesmire elég állna rendelkezésünkre. A kávéházak, éttermek viszont nem annyira megfizethetetlenek — hat drachma egy koronának felel meg, és 120—150 drachmáért alaposan be lehet vacsorázni. A görögök rendkívül udvariasak, szelíd erőszakkal "fogják" a vevőt, a vendéget, fantasztikusan türelmesek, s az ember szinte szégyell vásárlás nélkül távozni. A járda itt ismeretlen fogalom. Mindenfajta közlekedés a viszonylag keskeny úttesten zajlik. Nekünk ez elég furcsa, de az ittenieknek úgy látszik természetes, hogy a tömegben ügyesen cikázva aprókerekű motorkerékpárok, méltóságos méretű személyautók sora szelíden tör utat. Az egyik fő attrakció az utcai mozgórulett. Teljesen olyan, mint az igazi, még abban is, hogy a játék végére mindenki mindent elveszít. Ez annál is biztosabb, hiszen csal a krupié. Erre persze csak akkor jön rá az ember, ha nem játszik, viszont hosszan megfigyel mindent. A görögkeleti templom is nyitva tart éjfélig. A házak berendezése csak az alapvető bútorzatra szorítkozik, a templom annál pompázatosabb, tele csodálatosnál csodálatosabb festményekkel, szobrokkal, faragásokkal és ezernyi égő gyertyával. (Befejezés a következő számban) A HÉT 13
