A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner Érdemes volt... Cab Ellington még egyszer átböngészte az ügyfél adóvallomását, összeegyeztette a számokat és a lapnak az aljára odakanyarította a nevét. Elégedetten végigsimított a homlokán és gondolatban már-már legkedvesebb vendéglőjének egyik sarkában üldögélt. No akkor megyünk, mondta magában és felvette a kalapját meg a kesztyűjét. A szomszédos szobában a titkárnője szorgalmasan verte az írógépet. Hm, hm, ez a Marthe Weston rendes nagylány. Miért nevezik magukat a vénkisasszonyok nagylánynak, nem értette. Marthe hatvanéves is elmúlott már. Éppen erre gondolt, amikor az ajtóban nekirontott Paul Young — az irodája a folyosó végén volt — csinos titkárnője és majdnem ledöntötte a lábáról. A hölgy bocsánatot kért. Ellington valamit dörmögött az orra alatt és megigazította a nyakkendőjét. Az irodában Marthe alaposan összeszidta a titkárnőt. — Várhattál volna! Éppen ebédelni indult és te... — Ne lármázz, Marthe. Nemes ügyet szolgálunk, nem? A főnököd biztosan nem ellenzi... — Ellington úrtól már az is szép, hogy megengedi, hogy emeleten gyűjtsük össze az öreg holmikat, amelyeket a jótékonysági egylet részére gyűjtünk. Csak szabad időben érted? Ma megbocsátok, de többet ne forduljon elő. Cab elégedetten vigyorgott. Marthe remek munkaerő. Még akkor is mosolygott, amikor elhaladt Young ügyvédi irodája előtt. Young valószínűleg várta, mert azonnal behúzta a szobájába. — Gyere be, szeretnék valamit mutatni! Ellington szó nélkül engedelmeskedett. Milyen titokzatos ez a Young. Az ügyvéd a fiókjából előráncigált egy táskát, onnan négy bélyeget, négy egyszerű bélyeget. — Láttál-e már életedben ehhez hasonló gyönyörűséget? — kérdezte csillogó szemmel. Cab nem válaszolt, de az ebédről megfeledkezett. — A tulajdonos áruba bocsátotta a bélyegeket. Szüksége volt pénzre. Egy órával ezelőtt átadtam neki a csekket. Szégyellem, nem mondom meg, hogy mennyiért kaptam meg a bélyegeket. Még ma beteszem a bankba mind a négyet. — Te bélyegeket gyűjtesz, Paul? — Mi, akik valamilyen hobbinak hódolunk, nos, mi tudunk titkot tartani. Nem szeretjük a népszerűséget, mert a bűnözők azonnal lecsapnak ránk. A főnyereményt ütöttem meg, Ellington! Mi a véleményed erről? Csodálatos, ugye? Ellington a bélyegek után nyúlt. Young felszisszent. — Ne haragudj, de a bélyegekhez tilos hozzányúlni. Ezek az én bélyegeim, érted? Magántulajdon! Megérinteni tilos. — Megnézhetem legalább? — Cab alaposan szemügyre vette a gyűjteményt, de nem értette a dolgot, mitől lelkesedik az ügyvéd. — Biztosan rendkívül sokat érnek, de... Nem értem... mi a titkuk? — Nem vetted észre? — Hát igen... a repülőgépet fordítva tették a bélyegekre. Ha ugyan... mi ez? Luping a levegőben? — Nem. Cab Ellington, nem luping. Ez a híres 24 centes sorozat, a híres "hibás sorozat". A fordítva fényképezett repülőgéppel. Egyetlenegy sorozat létezik. Egyetlenegy! Ez pedig az enyém! Nos? — Érdekes... — Számodra négy bélyeg — semmi több. Nekem a gyűjtőnek... Maga a mennyország. Én olyan boldog vagyok. — Megveszem. Mennyiért adod? — Nem! Nem! Soha! Nem eladó. — Értem, értem. A hobbi szent és sérthetetlen. Mégis óvatosan azzal a holmival. Beviszed a bankba, rendben. Ha valaki esetleg megtámad...? — Van nekem egy házőrző ebem — mondta Young és megmutatta a revolvert. — Vigyázz, elsülhet! — Ugyan... győződj meg róla. Ellington a kezébe vette a revolvert, megvizsgálta, lekapcsolta és szó nélkül mellen lőtte Youngot, majd egy gyors mozdulattal zsebre vágta az értékes bélyegeket és a hátsó ajtón távozott. Éppen a legjobb pillanatban, mert a folypsón Young titkárnője közeledett. Észrevétlenül az utcára surrant. Minden a program szerint, nem változtatunk semmit. Szinte izzott az izgalomtól, hogy minél előbb elrejtse a bank páncélszekrényében a bélyegeket, de úgy döntött mégis, hogy betér a vendéglőbe. Elfogyasztotta az ebédjét, fizetett, és mint minden alkalommal most is elbeszélgetett a pénztárosnővel. Végül visszatért az irodájába. Marthe élénken közölte vele a nagy újságot. — Lemaradt a nagy eseményről főnök. Valaki megölte Young urat! Hát nem szörnyű? — Bizony szörnyű. Hallottam valamit az ügyről a liftben, és látom, hogy az épületet ellepték a rendőrök. Ki a tettes? — A rendőrség tehetetlen. Talán a titkárnője mondhatna valamit, de szegénykét a sokkszobában ápolják. Valószínűleg rögtön a gyilkosság után lépett be az irodába. Ő kopogott... aztán benyitott... Young úr a padlón. Én riadóztattam a rendőrséget. Már mindenkit meghallgattak, engem is. — Mit mondott nekik? — Semmit. Mit mondhattam volna? — Ellington lehúzta kezéről a kesztyűket és a szoba sarkában heverő ócska ruhára tévedt a pillantása. — Menjen ebédelni, Marthe. Egyedül maradt. Gyors mozdulattal betúrta a kesztyűket az ócska kacatok közé. Az irodában előhalászta a bélyegeket. Micsoda boldogság! Neki is van valamije! Múlott az idő. Marthe nemsokára visszatért, de vendégek is érkeztek. A rendőrség! Ellington beseperte a bélyegeket a fiókba. A detektívek bemutatkoztak: Slesar és MacKinty. Megkérdezték Ellingtontól, hogy kire gyanakszik és mi lehet a gyilkosság indítéka. — Young nagyon rendes ember volt, mindenki szerette. Ellensége nem volt. Nem értem... nem mondhatok semmit. Nem értem. — Valaki mégis átlőtte a mellkasát. Látott valakit a folyosón, uram? — Nem láttam senkit. A detektívek eltávoztak. Ellington 30 A HÉT
