A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
SZABADIDŐ A nyomok MIROSLAV PREKOP Bealkonyodott. Az Irtvány fölött nyirkos pára terpeszkedik, s ha kissé hunyorog az ember, úgy tűnik, mintha a csillagokig érne. T ejszínű derengés — valahogy így hangzana a kép elnevezése, ha valaki megfestené. Tomáš a termetes fenyő alatt állt, szinte egész teste magába szívta a környező atmoszférát. Ahogy az est teljesen leszállt, bement a házikóba. Tüzet rakott a kandallóban, s mielőtt még lámpát gyújtott volna, üldögélt egy kicsit a pattogva, ropogva éledező tűz előtt. Ez minden este így ismétlődött, szinte szertartásosan: a kandalló, a tűz, aztán néhány korty tea a távoli Kubából származó aromás fehér rummal javítva, aminek az illata és íze is exotikus, végül az üres papírlapok meg a már jobb időket is látott írógép monoton kattogása. Halk kopogás az ajtón. Nem hallotta, elnyelte az írógép zaja. Másodszorra már meghallotta. — Szabad! — Jó estét...! — Nahát, maga az Marta...! — pislogott Tomáš a petróleumlámpa halvány fénye mögül, majd felállt. Áz asszony az ajtófélfának támaszkodott. Ahogy átnyúlt a válla fölött, hogy betegye mögötte az ajtót, kintről hideg levegő csapta meg. Szorosan egymás mellett álltak. Egy pillanatra mintha aprócska szikra pattant volna kettőjük között, egészen picurka szikra. A kandallóban éppen abban a pillanatban hangos roppanással tört ketté a hasábfa, mire összerezzentek, s ezzel oda is lett a varázslatnak. — Kiégett a körte a villanylámpámban. Gondoltam, hátha van magának tartalékban. Már két kilométert botorkáltam a sötétben. Lekéstem az autóbuszt. — Igen, igen, kell lennie. Várjon, megkeresem, itt volt valahol a fiókban a tartalék... — mondta gyorsan és már szórta is ki az asztalfiókból a zsebkendőket, papírcetliket, Írógépszalagot meg a sok egyéb fölösleges holmit, de az égőnek se híre, se hamva. Aztán eszébe jutott, hogy alighanem a szekrényben lesz. És tényleg. — Tessék! Itt van. Az asszony nyugodt mozdulatokkal szétszerelte a lámpát, és kicserélte az égőt. Aztán megigazította a kendőjét, felegyenesedett és a kilincsért nyúlt. — Köszönöm. A további kilométerben már legalább nem kell a sötétben botorkálnom. Nem látok ám már olyan jól, mint valamikor... — Ugyan, ne mondjon ilyet, hisz fiatal még. — Az, persze... — pirult el. — Magáról inkább elmondható. — Rólam? — kérdezte értetlenül, majd elnevette magát. — Én... az ilyen ráncos, sánta Lucifer? Az asszony a férfi lábára pillantott, amely térdtől lefelé, kificamodva-csavarodva, girbe-görbén folytatódott, majd azt mondta: — Na, most már mennem kell. . Hanem a kilincs nem mozdult a kezében. Az égő fahasábok lángja különös alakzatokat rajzolt az arcára és hirtelen más lett, mintha nem is a magányos falusi asszony lenne, aki eltemette férjét és felnevelte a ma már városlakó gyermekeit, miközben magáról kissé meg is feledkezett és olyan egyedül maradt, akár a Robinson. Megszokta és már meg is békült keserű sorsával. Most azonban egészen más valami égett az arcán, nem a kandalló lángjának villanásai. Az a bizonyos szikra hevítette. — Néhány nap múlva maga is elmegy. Mint szokott — az első hóval. Nincs igazam? — De, igaza van, Marta. A fiamnál telelek. Habár... valahogy nem is nagyon... Nem fejezte be a gondolatot. Csak az arca rándult, s a varázs ismét elillant, mintha megriasztotta volna az emlékezés fájdalma, a láthatatlan, de annál keserűbb. — A legszívesebben itt lennék télen is. — Ugyan már, hogy mondhat ilyet!? Hisz így is nehezen jár-kól, mi lenne magával a hóban? Ki készítené be a tüzelőt? El tudja maga képzelni, milyenek itt a telek? Hogyérezné magát itt a nagy fehérség kellős közepén, és... egyedül? — És maga? Maga nincs egyedül? Hisz a gyerekek csak nagyritkán jönnek. — Én... énnálam van villany. Meg tévé. És... de már mennem kell. És már nem is volt, eltűnt. Nem kísérte el. Csak állt ott magának még jó idő múlva is. Aztán lassan, komótosan kivette a papírt a gépből, összegyűrte és a kandallóba dobta. Megkotorta a tüzet, ivott és a homlokát ráncolta. Ötvenesztendős mivoltjában. A magányos, a nyomorék lábú, a megrendült lelkű. Olyan, aki papírra veti gondolatait, álmait és vágyait olyan tiszta formában, hogy nyomtatásban csak néhány jelenhetett meg közülük. Túl tiszták, túl erősek ebben a mai rohanó világban. És mégis írt. Egész tavaszon, nyáron és őszön át. Egy faházikóban, ahol se víz, se villany, amit egy esztendőre vásárolt a balesete után, amelyben örökre elveszítette a feleségét, neki meg nyomorékká tette a lábát. Meg részben a lelkét is. Egy esztendő telt el mire rádöbbent, hogy nem ülhet tétlenül a semmit bámulva, mert abba bele lehet őrülni. Csakhát negyvenöt évesen már nehéz újból kezdeni. Megpróbálta. S már itt a nyakán az ötödik ősz... és a tél. Meg a hosszú téli esték látomásai a panelház hetedik emeleti szobájában, ahol a vékony, szinte átlátszó falak ellenére mindenki magányos. Meg aztán a fia örökös gondoskodása: — Nem fázol? Nem vagy éhes? Menj már aludni, mert a sok tévézéstől fájni fog a fejed... Bevetted már az orvosságot? Ez biztosan a házikód miatt van!
