A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-09 / 19. szám

egymásra, de mi nem tudunk, s nem is tudnánk együtt élni.

— ?

Zsiga látva Fanni tágra nyitott mandulaszemét, amelyben a kíváncsiság izgalma csillant meg, nagy elszántsággal belenyúlt a zsebébe, s kiemelte onnan a kis ékszertartó dobozkát, amelyben a két jegygyűrű lapult.

— Nagyon rövid ideje ismerem közelebbről, de már az első találkozásunkkor éreztem, hogy nekem született. Egészen más, mint Kati...

— Ez azért kevés a boldogsághoz... Ne haragudj már Zsiga, de furcsa kritériumaid vannak. Miért, aki esetleg Katihoz hasonló az már nem is lehet jó?

— Igazad van, rosszul fogalmaztam, de ón arra céloztam, hogy Kati sosem figyelt rám, Tóth Zsigára, az emberre, a férfira. Ö mindig önmagával volt elfoglalva. Mari meg rögtön úgy... hogy is mondjam... törődik az emberrel. Figyel a szavaimra, a gesztusaimra, érdeklik a vágyaim, terveim, szereti a falut, a kertet, az állatokat. Megszokta azt, hogy önmagán kívül másokkal is törődnie kell... ugyanis van két gyereke...

— Szóval vagy özvegy, vagy elvált asszony...

— Elvált, de nekem nincsenek előítéleteim... csak anyámmal fogom tudni nagyon nehezen megértetni, hogy nekem ez a nő kell.

— És a gyerekek hogyan viszonyulnak hozzád?

— Ók még nem tudnak semmit, de ismernek. Egyébként Mari sem tudja, hogy én már határoztam. Meg fog lepődni, de érzem, hogy szeret, és nem fog visszautasítani.

— Mondd csak Zsiga, hány éves vagy? Úgy viselkedsz, mint egy üresfejű kamasz.

Zsiga egy kicsit "felkapta a vizet".

— Tiszta véletlen, de éppen ma vagyok ötvenegy, és nem vagyok üresfejű. Még nem tudom, mikor, de nősülök és kész. Térjünk a tárgyra, mert gondolom te is sietsz, nemcsak én. Ha arra kerülne a sor, eljöttök-e Rasztyoval házassági tanúknak?

— Miért nem Katit hívjátok? — csúszott ki Fanni száján, de rögtön meg is bánta, mert látta, hogy Zsiga nagyon mellreszívta a megjegyzést. Felkapta a táskáját, és kirohant a Pepitából. Fanni már az utcán érte utol.

— Ugyan már, Zsiga! Mi bajod? Csak tréfáltam. Tudod én Katit szeretem, és néha találkozom is vele... egyet ne várj tőlem, hogy ón közöljem vele: nősülsz.

— Egyelőre senkinek se mondd Rasztyon kívül. A jövő héten majd felhívlak...ja, és itt a kisüsti.

Fanni kezébe nyomta az üvegeket és lassan elhajtott.

Fél négy volt. A szerkesztőségben csak az ügyeletesek lézengtek. Fanni elintézett még néhány apróságot, éppen indulni akart, amikor beszólt neki a titkárnő.

— Telefonon keresnek. Már vagy háromszor telefonált az illető, de nem

FOLYTATÁSOS REGÉNY

— Akkor jónapot! — mondta dühösen Müller a vonal végén és letette a kagylót.

Fanni egy pillanatig megkövültén állt, s hirtelen eldöntötte, hogy mégiscsak örül ennek a hívásnak, de még nem tudja hogy miért.

— Megint valami örült volt, ugye, Fannika — kérdezte mély részvéttel a titkárnő, kontaktlencsós szemét az aszszonyra függesztve.

— A múltkor is betelefonált valaki, —folytatta— s arrogáns hangnemben a nyelvtörvényre figyelmeztetett bennünket... Hogy mi lesz itt a választások után?

Fanni hallotta még, a titkárnő bekapcsolja a rádiót, hogy meghallgassa a legújabb híreket. A készülékből kiáramló muzsika hirtelen megszakadt, amint Fanni betette maga után a szerkesztőség ajtaját.

(Folytatjuk)

AHET 19

voltál itt. Mondtam, hagyjon üzenetet, de még a nevét sem árulta el.

Fanni egykedvűen ballagott a telefonhoz.

— Halló, Fanni Horáková?... Jó napot, itt Müller beszél..

Fanni meglepődött, de érdekes módon megőrizte nyugalmát.

— Igen, és mit óhajt? — kérdezte kissé kimértebben a kelleténél.

— Elnézést szeretnék kérni magától. A múltkor a családommal a Kolibán kirándultunk. Maga is ott volt, ha jól láttam a lányával. Elfelejtettem köszönni magának,

s mire észbe kaptam, hogy hibát követtem „ el, már sehol sem volt.

— Én egyáltalán nem haragszom, | jószerivel észre sem vettem magát, i úgyhogy fölösleges volt telefonálnia. -