A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Nemeslaposon a csütörtök reggel olyan bársonyos volt, mint a forradalom. Keleten teljes pompájában ragyogott már a nap, de az ég alján sűrű felhők gyülekeztek. Zsiga még az ágyból kémlelte az eget, vajon mivé fejlődik az idő. Nem lóg még az eső lába, de ma biztosan esni fog. Nem baj. Kell a nedvesség a földnek. Csak túl sok ne legyen belőle. Zsiga ma viszonylag későn kelt. Hót is elmúlt már, amikor kikászálódott az ágyból. Fenn volt már vagy félórája, de nem tudott megválni a meleg ágytól. Szívót lázas remegés járta át, amikor eszébe jutott Balogh Mari csókja. Amint átfogta a vállát, s magához szorította, Mari kibontotta karját öleléséből, s két kezével lágyan lefogta a szemét. Szájával gyönyörködtetően végigpásztázott Zsiga száján. A két fórfitenyér bátortalanul telepedett meg Mari mellén, amikor kivágódott a verőcke, s ők rémülten kibontakoztak az ölelésből. — Megjöttek a gyerekek az iskolából — szólt Mari csendesen, s szemével elkerülte Zsiga tekintetét. — Úgy szótugrottunk, mintha valami nagy bűnt követtünk volna el — állapította meg Zsiga. — Pedig nem tartozunk senkinek számadással... — Nem erről van szó... de én... nem vagyok független. Két ekkora gyerek már gondolkozik és ítélkezik is. Megrémültek volna, ha így találnak minket... Talán igaza volt — gondolta Zsiga, miközben a tükör előtt öltözött. Eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja, az ötvenegyedik. "Vén szamár vagyok", mondta félhangosan, s egy kicsit elszógyellte magát előbbi ábrándozása miatt. Az anyja koránkelő volt. Mire Zsiga elkészült a reggeli tollászkodással, pompás reggelit készített neki, s úgy tervezte ünnepi ebédet főz fia tiszteletére, ha az időben haza tudna jönni. — Édesanyám, ne törje magát. Ugyanolyan nap ez is, mint a többi. Majd vasárnap megfőzi a jó tyúklevest galuskával, csinál egy lábas pecsenyét házi tarhonyával. Édesapa felhoz a pincéből egy lityi bort, és kész az ünnepi lakoma. Különben is ma el kell utaznom Pozsonyba az oroszvári telkünk ügyében. — És mégis, mikorra jössz meg? — kérdezte az anyja bizonytalanul. Ezt utálta Zsiga a legjobban, ha olyasmiről faggatták, amit még maga sem tudott. — Az majd kiderül menet közben — vetette oda foghegyről, de rögtön meg is bánta nyersességót, s engesztelést remélve búcsúzóul magához vonta az anyját. Fél három volt már, s nem kis boszszúságára az eső is eleredt, mire elintézte a hivatalos ügyeket, s a zsebében is ott lapult a kis doboz. Voltaképpen ezért is jött, bár az utolsó pillanatig nem vallotta be magának, hogy komolyan gondolja a megvásárlását. Nem véletlenül süllyesztette reggel a zsebébe a közel hatezer koronát, de akkor még úgy gondolta útban Pozsony felé lesz ideje megtárgyalni önmagával a dolgot. Fanni éppen Boráros Imre színművésszel beszélgetett a Pepita presszóban, egy villáminterjút készített vele a kis diktafonjára arról, van-e ma "vevő a versre", a mai zilált gazdasági és társadalmi viszonyok között nem utópia-e az az elgondolás, mely szerint közepes nagyságú sportcsarnokokban is lehet a nagy számú közönségnek hosszú időn át verset mondani. A téma érdekes volt, mind a ketten belemelegedtek, sőt: Bélády Ica is bele-belekotyogott a szomszéd asztaltól. Ekkor érkezett meg Zsiga. — Fannikám! Csakhogy megtaláltalak! A szerkesztőségből irányítottak ide... de valahogy elbolyongtam... — Tudsz várni egy kicsit? Rögtön a végére érünk... — Persze, persze... egy cseppet sem akarok zavarni — mondta, s letelepedett a bárpultnál. Egy kicsit rosszul esett neki, hogy Fanni nem invitálta az asztalukhoz, de belátta, hogy ott most dolgoznak. Rendelt magának egy borovicskát, rágyújtott, s a cigarettafüst fátylán át szemügyre vette Fanniékat. Boráros Imrét már sokszor látta színpadon, de így, "civilben" még sohasem figyelhette meg. Érdekes jelenségnek tartotta kívülről szemlélve. Fanniék halkan beszélgettek, hozzá csak apró foszlányok jutottak el a szavakból. Megfigyelte, hogy a két ember szájmozgása mennyire különbözik egymástól. Fanni egyszerűen csak nyitogatta és csukogatta a száját, a színész viszont artikulált. Aztán ahogy ott üldögélt és szopogatta a borovicskáját, elgondolkozott azon, hogy vajon mit is kezdene ő egy olyan foglalkozással, mint a Fannié... Kétségtelenül vonzó és érdekes lehet, talán különleges adottságok sem kellenek hozzá, ő mégsem tudná megszokni, hogy élete nagy részét holmi presszókban meg zárt szerkesztőségi szobákban élje le. Aztán körülnézett, szemét végigpásztázta a kis helyiségen. Szinte minden asztal SZERDAHELYI TAMÁS -T-foglalt volt, csak a pultnál árválkodott még néhány üres szók. "Hogy elszoktam és ettől", gondolta magában, s rögtön megállapította még, hogy valójában sohasem vonzódott a művészvilághoz, a társasági élet kávéházi létformája meg már végképp idegen volt a számára. "Ez a sok léhűtő ember itt morzsolgatja le az életét", állapította meg magában, s ajkát akaratlanul is lebigyesztette. Szeme megállt Fanni szép haján, majd végigsiklott karcsú, kislányos termetén, amelynek kecsességét szépen kihangsúlyozta az egyszerű testhez simuló fekete ruha. Egyetlen dísze a nyakában lógó, melléig érő bőrből készült nyakék volt. A pillantásuk végül találkozott. Fanni kedvesen elmosolyodott, barna mandulaszeme csíkká formálódott. Felemelte a kezét és arcán bocsánatkórő mosollyal jelezte, hogy még öt perc. Közben a felhők "kisírták magukat", az eső elállt. A pincér sarkig tárta az ajtót; beáramlott a friss levegő, amelyben azonban érezhetően elkeveredtek Pozsony jellegzetes "illatai", a Slovnaft és a Dimitrov üzem, meg a sok-sok autó kipufogógázának diszkrét bűze. Az állandóan a fővárosban tartózkodó ember észre sem veszi már, csak az olyan, faluról odatévedt, mint Zsiga. Fanni egyszer csak intett, hogy már szabad... — Látod, Fannikám, milyen buta vagyok... Itt ücsörgők, közben meg a Rasztyonak szánt két üveg kisüsti ott lapul a kocsimban. Mielőtt elmegyek, majd odaadom... Nem tartalak fel, mert sietek... csak látni akartalak, meg kérdezni tőled valamit. Beszóld majd meg Rasztyoval, ha hazajön... — magyarázta Zsiga, de Fanni közbevágott, mert nem értett az egészből semmit sem. — Csak nincs valami baj, Zsiga? Történt valami? — Nem is tudom, hogyan meséljem el... szóval... te most biztosan fennköltebb dolgokról beszélgettél az imént, ón meg mindjárt előhozakodom valami egészen mással... te vagy az első, akinek elmondom, mert kíváncsi vagyok a reakcióidra... még az sem tudja, akit a legjobban érint... — Visszaköltözöl Pozsonyba — vágott közbe Fanni türelmetlenül. — Egész másról van szó... Nősülök — bökte ki végül, s utána nagyot sóhajtott. Fanni kezében megállt a kávéscsésze. — S Kati újra belemegy ebbe? — Ki beszél itt Katiról? Százszor elmondtam már, hogy nem haragszunk 18 A HÉT
