A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
ÉV FORDULÓ TŐZSÉR ÁRPÁD Iskola a határon és — Hranicén (OTTLIK GÉZÁRA ÉS ROBERT MUSILRA EMLÉKEZVE) 80 óve született Ottlik Géza, s 50 éve halt meg Robert Musil. A véletlenül egybeeső két évforduló kapcsán a két író életművének néhány, talán nem véletlen egybeeséséről szeretnék itt szólni. 1. 1961. június 13-án, délelőtt, egy szabályos kocka alakú gödörben ültem a cseh—morva Hranicén (Robert Musil idejében még Mährisch- Weisskirchennek hívták e városkát), s a Törless iskolaéveit olvastam. Az adatok pontosak, katonanaplómból valók. 1960-ban és 61-ben kilenc hónapig abban az épületben ismerkedtem a tüzórtudománnyal, amelyben hatvanhét évvel korábban Musil legendás Katonai Főreáliskolája volt. Csakhogy mi Tüzérségi Tanintézetnek (pontosabban Delostrelecké učilišté-nek) hívtuk az iskolánkat, de viszolyogni ugyanúgy viszolyogtam a Tüzérségi Tanintézettől, mint annak idején Musil a Katonai Főreáltól. S hogy egészen pontosan megtudjam, hogyan viszolygott Musil, almafaültetés szüneteiben a Törlesst tanulmányoztam. (A gödröt ugyanis, amiben ültem, ón ástam, s vártam, hogy a pótkocsis traktor megjelenjen a gödrömbe ültetendő almafával.) Olvastam s időnként föl-fölnéztem a könyvből. Összehasonlítottam a Tanintézet hosszú-hosszú kétemeletes sárga épületét a Törless ben leírt konviktussal. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sok hasonlóságot találtam a két intézet — a leírt és a valóságos — között. Se kívül, se belül. Valóban csak a viszolygásom volt közös a Törlessével, az iskoláját én másmilyennek láttam, mint ő. Aztán valaki néhány évvel később (már civilben voltam) azt mondta, hogy ha katonaiskolát keresek Musil könyvében, akkor rossz helyen keresem. Azt keressem inkább Ottlik Géza Iskola a határonjában. így olvastam el 1964-ben az akkor még új könyvnek számító Ottlik-regónyt. 2. A katonaéletből valóban több van Ottlik könyvében, mint Musiléban, de természetesen egyik sem a katonaiskoláról szól, hanem arról, hogy hogyan válik az ember lélekben is katonává, azaz torz, minden emberitől idegen bábuvá. S ebben az utóbbi mondatban a válik a kulcsszó. "... számomra az öntudatlan belesodródás stb. volt a fontos" — írja Musil a Törless megjelenése után. S a válik vagy a belesodródás körülbelül azt jelenti, amit a "négyzetgyök mínusz egy" jelentett Törless számára: "... az ilyen számítások egészen szolid értékekkel indulnak, amelyek métert, súlyt vagy más, valóban megfogható mennyiséget jelölnek, vagy legalább is valóságos számok", aztán észrevétlen elsodródnak az imaginárius számig, a "csalásig", a beláthatatlan sötét misztikumig — magyarázza a barátjának az intellektuális kételyektől gyötört fiatal ember. A katonaiskola Musil esetében is, Ottlik esetében is az a kitüntetett hely, amelyről ennek a belesodródásnak a folyamatára, az okok rengetegére látnak. S az én kitüntetett helyemről, a hranicei almafagödörből is olyasmire lehetett rálátni, amire eredetileg nem is voltam kíváncsi. Musil könyvében s Ottlik regényében is a hranicei katonaiskolát kerestem, s végül a két könyv egész sor más jellegű egyezését és különbözését voltam kénytelen észrevenni. Azt például, hogy a belesodródás láttatásában Ottlik mesterebb a mesterénél. A Törless eseménysorában ugyanis — minden racionalizmusa ellenére is — van valami démoni, valami végzetszerű, Ottlik alakjai azonban valóban belesodródnak a helyzetekbe. Nála a helyzeteket a jelenetek precízen kidolgozott hosszú sora előzi meg, s minden jelenetében ott van a véletlen momentuma is, a "másként is lehetett volna" mozzanata. Következésképpen míg Musil figuráit valamiféle matematikai determinizmus irányítja, addig Ottlik hőseinek tetteiben inkább a valószínűségelmélet törvényeit érezzük. Ha Borsa ki tudta volna következtetni, hogy a vallatásnál mit várnak tőle, ha azt vallja, hogy Varjúék igenis elvették Öttevónyi noteszét (tehát elmondja az igazat), akkor nem kap magaviseletből megrovást, fél évig nem csuklóztatják minden este, nem guggoltatják fél órákig stb., stb. S talán Medve sorsa is másként alakul, ha az iskolából való szökése közben nem talál egy konzervdobozt, nem kezdi rugdosni, s a doboz egy lejtőről nem gurul vissza, s a dobozához "csökönyösen ragaszkodó" fiú nem fordul vissza a dobozával együtt. (S itt természetesen nem a mű művészi tervéről van szó, nem arról, hogy a hős nem szökhet el a színpadról, mert akkor a színpad értelmét veszti, hanem arról, hogy Ottlik "véletlenje" teljesen hiteles: Medvét a konzervdoboz vezeti vissza az iskolába.) Nem tudok szabadulni a gondolattól: Ottlik már beledolgozta hőseinek magatartásába azt a heisenbergi határozatlansági relációt is, amelyet Musil még nem ismerhetett. Medve a szigorú oksági viszonyok ellenére is szabad, mint az elemi részecskék: pillanatonként fordul szembe a szükségszerűségként jelentkező elidegenedéssel, de nemcsak úgy, mint Törless, nemcsak egy felfokozott belső, lelki-gondolati aktivitással, hanem külsőleg, tetteiben is. De lázadása, hogy úgy mondjam, nem marxista, hanem keresztényi: nem győzni akar afelett, aki ellen lázad, hanem olyanná akarja tenni, amilyen ő maga. Ez magyarázza a Merényivel (az Iskola a határon rossz szellemével, Ottlik Reitingjével) vívott párbajának furcsa, váratlan végét: mikor Merényi bicskát ránt, Medve dühe elpárolog, 14 A HÉT
