A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
FIGYELŐ SZÍVBŐL ÉNEKELNI könyvekhez. De sok más kiadványhoz sem. S hirtelen röppen a gondolat, egészen Erdélyig, az ottani iskolapadokig... Ideje megrántani, visszafogni a kitérő gyeplőjét!] S most kanyarodjunk vissza a magyarországi atlaszokhoz. Gondunk ajtajához értünk. Az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy milyen érzést, milyen hangulatot váltott ki a fölvidéki tanulókban, amikor fölfedezték, hogy az oly örömmel birtokba vett magyar atlaszok szülőföldjük "tengersík vidékét" Szlovák-alföldnek tüntetik föl. S mind az alapiskolás, mind a középiskolás atlaszok, nemkülönben a föllécezett nagy falitérkép is. Valóban? Az volna az a táj, amelyen — Illyés szavaival — napi járóföldekre, annyi megpróbáltatás után is, ma is mindenekelőtt magyarul beszélnek? Ide jutott Kodály Galántája? Hisz ilyen tájelnevezés, ilyen toponímaiai fogalom még a csehszlovák térképeken sem található! Azokon következetesen Podunajská nížinát, azaz Duna menti alföldet írnak. Szemben a magyar — csakugyan magyar? — geográfusok bizonyos köreivel. Ez a kiterjedt sík vidék emberemlékezet óta Kisalföldként él a magyar ember tudatában, éljen bárhol is a Kárpát-medencében vagy távolabb, akár a tengeren túl. Akkor is, ha egy idő óta északi fele Csehszlovákiához tartozik. S miként a Kisalföld déli fele kisebb tájrészekre bontható, így Szigetközre, Hanságra, Tóközre stb., hasonlóan az északi is: Csallóközre, Mátyusföldre (vagy Mátyusföldére), Vízközre. Például az utóbbi, tehát a Vízköz — azok kedvéért írjuk ide, akik már régebbtől nem láthatják a magyar domborzati térképeken — az a vízrótta táj, ahol a Kis-Duna, a Feketevíz és a Dudvág közelít egymáshoz. Valljuk meg, nem nagyon csodálkozhatnánk, ha a szóban forgó újkeletű tájelnevezést nem budapesti, hanem pozsonyi (bratislavai...) kartográfusok eszelték volna ki. Nekik a rutinjuk is megvolt hozzá; emlékezzünk csak az 1948-as munkáshatalom létrejötte után százával átkeresztelt helységnevekre. De eddig azért ők se mentek. Gondolhatjuk, hogy a föltételezett kísértést visszafogta (volna) az eredmény kirívó visszássága. Aki rászánja magát, s hozzáfér a forrásanyaghoz, kideritheti, hogy a Kádár-korszak melyik évében fogant a dicstelen domborzati fogalom. Mert például az 1958-as, de 1951 és 1955 között tervezett és rajzolt Középiskolai Földrajzi Atlaszban még híre sincs... Az 1981-ben kibocsátott Középiskolai Földrajzi (magyar) Atlasz már a 25. javított kiadást éri meg a sorban, s megjelenik 225 000 példányban. Ugyancsak 25. kiadást s negyedmilliós példányszámot jelez az ugyanebben az évben nyomott Atlasz az általános iskolák számára "kolofonja". Ha szorozni kezdünk, félelmetes sokmilliós eredményt kapunk. Ennyi atlasz a letaglózó — Szénétől, Rététől, Diószegtől, Nagymácsédtól, Galántától, Vágától, Vágkirályfától, Deákitól stb. délre nyújtózó — felirattal! Hányszor megfordult a fejemben s még mennyi fölvidéki sorstársam-kollégám fejében, akikkel az évek során értekezleteken s másutt találkoztam, hogy ha már segíteni nem tudnak rajtunk a körülmények folytán ők, onnan, akkor ezt a fajta szellemi "genocídiumot" miért követik el velünk, véreikkel szemben? URBÁN GYÖRGY (A befejező rész a következő számban) Engedtessék meg előre bocsátanom: nálam a koronát Carreras viseli. A "Háromkirályok" — nevezetesen Carreras, Domingo és Pavarotti — között abszolút sorrendet felállítani lehetetlen. Csupán ízlés és az egyénnek a művész hullámhosszára való ráhangolódás-készségének kérdése, hogy hallgatójuk melyikük fejére helyezi ezt a képzeletbeli királyi koronát. Mert joggal lehet hódolni Pavarotti lágyan ömlő hangjának és bravúros könnyedséggel kivágott fényes céinek, lehet csodálni Domingo hősiesen érces tenorját és a popzenétől Wagnerig terjedő univerzalitását, minthogy hasonló joggal lehet fejet hajtani Carreras árnyalatokban gazdag, érzékien szép hangja és a kifejezőerő szinte kimeríthetetlen arzenálja előtt, mely mindenkor egy érző és sokat szenvedett EMBER lelkének a visszhangja. És ez a Carreras nagyhét hétfőjének estéjén — szinte hihetetlen — eljött Pozsonyba, hogy Mirella Freni és Piero Cappuccilli után egy újabb "csillagórával" ajándékozza meg több ezer főnyi közönségét — igaz ebbe jócskán besegítettek osztrák szomszédaink — a nem éppen ideális akusztikájú Sportcsarnokban. A ma negyvenhatodik évében járó katalán Jósé Carreras Barcelonában született, s már ötéves korától rabja az éneklésnek. Bemutatkozására a Gran Teatro del Licee színpadán tizenegy évesen került sor egy gyermekszerepben, majd évek múlva már a majdani nagy művészbarát Montserrat Caballéval énekel ezen a színpadon, s ez a találkozás rányomja bélyegét egész addigi pályafutására. Bár csillaga kezdetben hazájában tündököl, rövidesen Milánótól New York-ig és Bécstől Londonig kitárul előtte a prominens operaházak művészbejárója. Barcelona után, saját bevallása szerint, kedvenc színháza a bécsi Staatsoper; pedig bemutatkozását itt nem kísérte szerencse. Akkoriban kedvenc szerepét, a Rigoletto Hercegét énekelte azon az estén, de a La donna e mibile... végén nem jött ki makulátlanul a magas cé... Ezután további fellépéseit lemondva megtörtén távozik a hajdani császárvárosból, hogy aztán később visszatérve véglegesen meghódítsa azt. Carreras, a siker fényében lubickoló tenorsztár pályája — egy sor gyönyörű felvétellel megörökítve, felfutott hát a legmagasabb csúcsra, amikor váratlanul bekövetkezett a tragédia. 1987 tavaszánaK végén futótűzként terjedt el a döbbenetes hír — Carreras beteg, menthetetlen... leukémiája van... Ez a szörnyű kór — gyógyítására később alapítványt létesített — teljes 14 hónapig tartja fogva, de szerencsére az isteni gondviselés és az orvosi tudomány győzedelmeskedik, s Carreras hangjának teljes pompájában itt van közöttünk. Betegsége okozta megpróbáltatásait az 1989-ben megjelent a "Singen mit der Soole" című könyvében is említi. Röviddel megjelenése után már olvashattam a lenyűgözően őszinte vallomást, s betegsége befejeztével csupán egyetlen momentumot említek. Mikor hónapok múlva már kezdett derengeni az életben maradás szikrája, a művészt a testi szenvedés mellett akkor kezdi mardosni a gyötrő lelki kétség — megmarad-e a hangom, vagy sem...? Innen krédója is; szívből énekelni! És nálunk is szívből énekelt! Jómagam élőben 1977-ben — akkor az Erkel Színház színpadán Verdi Don Carlosának jelmezében jelent meg — találkoztam a művésszel, s most másodszor. Betegsége óta lényegesen kevesebbet szerepel a nagy nyilvánosság előtt — közben egy sor újabb felvétele készült el — és ha igen, akkor is inkább az ária- és dalesteket részesíti előnyben. Nálunk is így történt. Fellépéséhez a zenekari alapot a Szlovák Filharmónia szolgáltatta állandó karmester-partnerével, Elio Boncompagnival az élen. Műsorának gerincét — négy zenekari számmal fűszerezve — főleg olasz, majd egypár spanyol dal képezte. Operaáriát, sajnos "csak" hármat énekelt, igaz ugyan, hogy azokat fantasztikusan. A hivatalos műsort négy ráadás követte — a közönség szűnni nem akaró tapsvihara közepette. Ha nem látom, nem is hiszem, hogy a sportcsarnok meredek lelátói még egy külhoni operaénekes kedvéért is megtelnek... VARGA JÓZSEF A HÉT 5
