A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
SZÓL A RÁDIÓ CÉL A CSŐD? (Nagyprivatizációról, kicsit másképp) Az SZNT 22. ülésének egyik "botrányköve" volt a privatizációért felelős miniszter Ivan Miklós leváltására tett próbálkozás. A javaslattal a baloldal ugrott ki, és a szlovák nemzeti beállítottságú pártok kiadósán támogatták a DBP-t. Az eredmény ismert: Miklós maradt, a nagyprivatizáció, a vagyonjegyes össznépi "társasjáték" tehát haladhat a maga zötykölődő útján. Mert hibák vannak-, ezt végül is maga a majdnem leváltott miniszter is beismerte, és ezekre az SZNT-ben konstruktív ellenzékként működő Együttélés—MKDM Klub nevében Harna István képviselő már többször rámutatott. Ám ők mégis Ivan Miklós maradása mellett szavaztak azon a bizonyos parlamenti ülésen. Miért? — tettük fel a kérdést az Új Hullámhossz egyik adásában Harna Istvánnak? — Hát elsősorban azért, mert az egész probléma elpolitizálódott, nem a lényegről, tehát a nagyprivatizációról folyt a vita. Ennek persze már a közelgő választási kampány is az oka. Ebben az esetben az volt a benyomásom, hogy — kicsit erős kifejezéssel élve — itt egy baloldali "összeesküvésről" volt szó. Egyszerűen az volt a szándékuk, hogy a miniszter leváltásával lefékezzék a privatizáció menetét. Ebbe mi, mármint a klubunk, elvből nem mehetett bele. A 21. plénumon magam is bíráltam a privatizációs folyamatot, de konstruktív álláspontról. Ez kritika volt a kormány címére, megpróbáltam rámutatni azokra a hiányosságokra, amelyeket érzek és látok. A legnagyobb gond, hogy legislatív vákuum létezik a befektetési alapok körül (IPF), s ez lehetőséget ad ezeknek az alapoknak egy egész sor visszaélésre. Szerintem ez a közeljövőben sok bírósági ügyben, panamában csapódik majd le. Nem volt szerencsés megoldás, hogy a vagyonjegyes privatizációba a befektetési alapokon keresztül beszállhat a nyugati tőke. Hogy teljesen világosan fogalmazzak: igenis, a csehszlovák gazdaságnak szüksége van a külföldi tőkére, a beáramlás feltételeit a törvényhozásban meg is teremtettük. Ám a befektetési alapokon keresztül a külföld tulajdonképpen nem valós, hanem kedvezményes áron jut nálunk jelentős vagyonhoz, vagyis részvényekhez. — Milyen úton-módon? — Mint ismeretes, a legtöbb befektetési alap fűt-fát ígérget, sok közülük felajánlotta, hogy egy éven belül tízezer koronáért megveszik azt a részvénypaklit, amelyet vagyonjegykönyve révén a polgár szerez. Ez a valóságban azt jelenti, hogy rendkívül jutányos áron, egyharmadáért veszik azt meg. Tehát a beruházási alapokon keresztül a külföldi tőkés lényegében, népiesen szólva "bagóért" jut részvényekhez. Ne így jusson hozzá, fizessen valós árat, ez a mi véleményünk! Főleg tehát ezt kritizáltuk, és felszólítottuk a kormányt, hogy ezt a hiányosságot orvosolja. Tehát egy miniszter visszahívása nem megoldás, mint ahogy azt a baloldali és nemzeti képviselők állították. Ők szerintem ezzel a lépésükkel az egész privatizációt kérdőjelezték meg. — A vitában viszont váltig állították, hogy ók a privatizáció hívei?! — Hát azt ne várjuk el tőlük, hogy a mögöttes szándékot be is ismerik. Persze, hogy nem hangoztatják, mire megy ki a játék. — Visszatérve a privatizációs alapokhoz, amelyek száma valahogy négyszáz fölött van: reálisak az ígérgetések? Kifizetik majd a beígért összeget a meghatározott időpontban? — Alapja válogatja. Van egy egész sor olyan alap, amelyik rendelkezik az ehhez szükséges tőkeháttérrel, külföldi tőkéről is szó van. Sőt, szorgalmazni fogják a kifizetéseket, mert mint az előbb mondtam, így jutnak olcsón, egyharmados áron a részvényekhez. Akad viszont sok olyan alap, amelyik beígérte a fizetést, mert felbuzdultak a konkurencia nagy reklámhadjáratán, nem gondolták végig a gazdasági feltételeket, hát ezek bizony bajban lesznek. És van egy csomó alap — most nem nevezem meg őket, pedig ismerek jó néhányat, amelyek kimondottan csődre játszanak. — Ennek mi az értelme? — Mi az értelme? Ha áttanulmányozod a csődtörvényt, megtudhatod, hogy: ha egy vállakózás csődöt jelent be, és ezt a törvény szerint a bíróság meg is hirdeti, akkor tulajdonképpen fizetésképtelen adóssá válik. Csődeljárást kér maga ellen, és ha ezt meg is kapja, akkor a vállalkozás, tehát ebben az esetben a befektetési alap vagyonát kiárusítják. Na most az IPF-eknek, vagyis az alapoknak más vagyonuk nincs, csak a vagyonjegykönyvek révén szerzett részvények. Ezeket kell tehát áruba bocsátani, hogy a hitelezőket ki lehessen elégíteni. Természetesen ezeket a részvényeket alaposan ár alatt dobják majd piacra, hisz hatalmasan megemelkedik a kínálat. Ha mondjuk tehát a részvény nominál ára 1000 korona, és ha ezekből nagy mennyiség kerül a piacra, és kereslet nincs, mert az emberek megijednek egy csődeljárásos alap részvényeitől, szóval a valódi érték alatt, mondjuk 100—200 koronáért árusítják majd ezeket. A csődre játszó IPF-nek viszont már meglesznek az embereik, akik olcsó áron felvásárolják ezeket a részvényeket, így azok visszakerülnek az alapok vezetőihez. Lényegében így a kisrészvényeseket sikerült kiebrudálniuk a vállalkozásból és a szűkkörű vezetés nyer a bolton. Ez azért is lehetséges, mert ezek nem névre szóló részvények lesznek, hanem tulajdonosiak. Úgy van ezekkel, mint teszem azt az 1000 koronással, azé, akinél van. Ez tehát az egész turpisság, ezért kell óvatosnak lenni, és inkább megbízható bankok által létrehozott alapokra kell bízni vagyonjegykönyvünket. (Új Hullámhossz, 1992, ápr. 4.) POLÁK LÁSZLÓ 6 A HÉT
