A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN útlevelem sem volt, ezt a mostanit a barátaim küldték utánam Budapestre: lengyel és magyar vízummal — az akkori szovjet illetékesek alighanem úgy gondolták, hogy mivel Csehszlovákia valahol Lengyelország és Magyarország között van, ide már nem is kell külön vízum... A csehszlovák határig autóstoppal utaztam, s mondhatom, csupa megértő "sofőrrel" találkoztam, • nem sokáig álldogáltam az útszélen. Vagy 100 korona volt nálam, no meg némi valuta: márka, schilling. Szlovák területen aztán autóbuszra szálltam, s egyenesen Pozsonyba jöttem. Az autóbuszon ugyancsak segítőkész emberekkel ismerkedtem meg: amikor Pozsonyban leszálltunk a buszról, saját kocsijukkal vittek Mila H-hoz. Akkor — mivel Mila utazni készült — úgy esett, hogy már másnap visszautaztam Budapestre, s körülbelül egy hónap múlva jöttem újra Pozsonyba. Persze naivul úgy gondoltam, hogy körülnézek előbb Bécsben is, hiszen a határok errefelé már nyitottak. A magyar határőrök aztán megmagyarázták, hogy nem mindenki számára. Nekem ugyanis még szovjet útlevelem van. A szlovák határon az volt a szerencsém, hogy már benne volt az útlevelemben a korábbi kilépési pecsét. Ha már egyszer bejöttem, gondolták, miért ne jöhetnék meg egyszer? A szovjet állampolgárokat ugyanis nagyon szigorúan ellenőrizték, mert ez éppen az augusztusi puccs napjaiban történt, noha a puccsról nekem sejtelmem sem volt. — Hol szállt meg Pozsonyban? — Milka akkor már itthon volt, egy ideig őnála laktam. De mikor a lánya is hazajött, kicsinek bizonyult a lakás, másik után kellett néznem. Ez is érdekes történet. Mint már említettem, amikor az utcán játszom, az emberek gyakran leállnak velem beszélgetni. Akkor éppen egy fiatal lánynak említettem, hogy lakást keresek. Mire ő azt mondta, hogy akár hozzá is mehetek lakni. Vagy egy hónapig maradtam nála. Milával azután meglátogattuk egyik íróbarátját, s megkértük, hogy lakhassak az éppen kórházban tartózkodó nagybeteg édesanyjánál: neki is jó, ha a dévényújfalui ház nem áll üresen. Amikor édesanyja a súlyos műtét után hazakerült, éjjelente én vigyáztam rá, de mivel rákos volt, nemsokára meghalt. Azóta egyedül lakom ott. Nem valami komfortos ház, de nekem megfelel. Az a legnagyobb "komfortja", hogy nyugodtan zenélhetek ott, nem dörömbölnek rám a szomszédok. — Meg lehet élni az utcai zenélésből? — Nem vagyok igényes. — Hogy érzi magát Pozsonyban? — A város nagyon hasonlít Budapesthez. S olyannyira tetszik nekem itt, hogy nemsokára meg is házasodom — s a beszélgetésünket figyelő menyasszonyára, Tinára mosolyog. — Vannak-e konkrét tervei? — Nagyon komoly, hosszú távú terveim vannak. Zenekart szeretnék létrehozni, de nem akarom elsietni. Van otthon, Oroszországban egy barátom, őt várom ide, vele szeretném az elképzelésemet megvalósítani. Jó lenne már végre a saját szerzeményeimet játszani. Úgy fél évig még "dolgozom magamon". A zenészeknél ez így szokás: úgy fél évet koncerteznek, fél évet meg az önképzésnek szentelnek. Egyébként felfigyeltek rám a szlovákiai fúvószenészek képviselőimenedzserei is, akik itt "székelnek" a Bástya utcán, s állítólag lenne számomra megbízásuk. — Nincs honvágya? Nem szeretne hazalátogatni a családjához, Oroszországba? — A szüleim Togliattiban, vagyis a Volga melletti Sztavropolban élnek. Természetesen szeretném őket meglátogatni. De erre majd csak akkor kerülhet sor, ha megnősültem. — Az Apokalipszis gyermekei című filmben a már Angliában élő Jurij arról panaszkodik, hogy Ön egyre jobban hiányzik neki. Mi lehet ennek az oka? Hiszen Jurijnak már nemcsak felesége van, hanem gyermeke is született Angliában! — Úgy gondolom, hogy Jurij tehetséges zenész. Olyan dalokat ír — nemcsak zenét, hanem szöveget is —, amelyek az orosz lélek legmélyéből fakadnak. Budapesten, azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki meg tudta őt érteni. Szóval nemcsak zenészi, hanem lelki kapcsolatban is álltunk. O ezt akkor nem tudta értékelni, hiszen sosem volt kudarcélménye. Anglia az ő számára tehát afféle "antivilág", ahol senki sincs, aki megértené. Ráadásul egy gazdag országban, ahol az embernek nincsenek anyagi gondjai, a lelki problémák jobban "előjönnek". De szerintem ez csak átmeneti állapot, az ember idővel mindenhez hozzászokik. Jurij is alkalmazkodik majd az ottani viszonyokhoz, s egyszer talán még azt is elfelejti, milyen eszményei voltak valaha, s hogy egyáltalán voltak eszményei... xxx Az Apokalipszis "elveszett" — elveszettnek hitt — gyermeke tehát végül is megkerült. S mi, pozsonyiak, csak örülhetünk annak, hogy éppen nálunk talált otthonra, hogy éppen a mi — néha nagyon is szürke — hétköznapjainkat színesíti, gazdagítja. Ha egyszer úgy döntene, hogy vonzóbb, érdekesebb — talán nyugatibb — városokban próbál szerencsét, nagyon-nagyon hiányozni fog: szegényebbek leszünk nélküle. MELAJ ERZSÉBET Prikler László felvételei A HÉT 3
