A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-09 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN Az Apokalipszis „elveszett” gyermeke Talán ő volt Pozsony első "utcai zenésze". Már a múlt esztendő őszén föl-fölbukkant a belváros különböző utcáin, s a külvilágra látszólag ügyet sem vetve szaxofonozni kezdett. "Kitűnően játszik" — jegyezte meg róla elismerően egy zenészbarátom. Azóta figyelem, s mindig elhatározom, hogy megkérdezem tőle: miért az utcán játszik, miért nem például egy zenekarban? Rezignált arca azonban — bevallom — jópárszor elriasztott a "barátkozástól". A téli hónapok alatt szűkült a repertoárja. Persze, a fagyos levegőben, kesztyűbe bújtatott ujjakkal nehezen kezelhető a hangszer. A hangszertokban csillogó aprópénz közé néha én is bedobtam — szégyenkezve — a magam szerény "adományát". Szégyenkezve, mert úgy vélem, hogy egy társadalomnak még a zenészeit is el kell tudnia tartani. Az utcai zenélés hangulatos dolog, de csak addig, amíg szórakozásról van szó, s nem a zenész puszta megélhetéséről. xxx Néhány héttel ezelőtt a budapesti televízió két részben sugározta az idei Magyar Filmszemle egyik "slágerét", Az Apokalipszis gyermekei című dokumentumfilmet. A rendező, Fekete Ibolya két "szovjet" zenészfiú, az 1990- ben Budapestre érkezett Jurij és Vagyim sorsán keresztül mutatta be a Budapesten élő orosz emigránsok és a velük kapcsolatba került emberek nem mindennapi életét. Sokáig élvezhettük a Keleti Pályaudvar közelében zenélő Jurij és Vagyim összehangolt, dzsesszelemekkel tarkított játékát: Jurij gitáron, Vagyim pedig szaxofonon játszott. A film második részében a stáb tagjai az időközben összeházasodott Jurijhoz és Maggie-hez utaztak Angliába, Brightonba, hogy megtudják: a megálmodott országban valóban az "ígéret földjén" órzi-e magát Jurij. Vagyim ebben a részben már nem bukkan fel. De jelen van Jurij emlékezetében: "Mintha a jobbik felemet vesztettem volna el" — panaszkodik. Borzasztóan hiányzik neki Vagyim barátsága és az együttzenélés. A budapesti Merlin klubban magyar dzsessz-zenészek emlegetik Vagyim vitathatatlan szakmai és emberi kvalitásait. Dicsérik. Hiányolják. Eltűnt, "elveszett", egyik napról a másikra — mondják... "Vagyim nem veszett el, megvan! O a >>mi<< szaxofonosunk!" — kiáltok fel a filmet nézve. De még napok telnek el, amíg meg merem szólítani: — Ön, ugye, Vagyim Gorszkij? — Da — válaszolja lakonikusan. xxx Készségesen beleegyezett, hogy a film folytatását — ha úgy tetszik: a harmadik részét — elmesélje olvasóinknak. Először a Budapesten töltött időszakról faggatom. — A Bolsi vita és a Styx nevű kávéházakban játszottam, majd a Merlin klub előtt reklámoztam a "céget". A munkaadómtól egy fillért sem kaptam, annyi előnyöm volt csupán, hogy ingyen látogathattam, az ott rendezett koncerteket. És persze az is az enyém volt, amit az utcán "megkerestem". Ezzel nem foglaltam — s itt sem foglalok — el munkahelyet az emberek elől. —■- Milyen érzés az utcán zenélni? Nem kellemetlen? — Ezzel kapcsolatban vissza kell kanyarodnom egy korábbi időszakba, amikor még a Szovjetunióban éltem. Csaknem egész életemben zenével foglalkoztam. De az, hogy családot alapítsak, saját lakásom legyen, ott szinte elképzelhetetlen volt. Egy ideig Kiszlovodszkban, egy cirkuszi zenekarban dolgoztam. Ha egy lakásra való pénzt akartam keresni, külföldre is ki kellett volna jutnom a cirkusszal. De sohasem voltam azok között, akiket kivittek. Mert a válogatáskor még a zenészeknél is elsősorban arra figyeltek, hogy párttag-e az illető vagy sem. Szóval én nem kerülhettem a "kiválasztottak" közé. A "peresztrojka" idején abbahagytam ezirányú próbálkozásaimat, és üzlettel kezdtem foglalkozni. De rá kellett jönnöm, hogy a zene és a zenélés számomra lelki szükséglet. Egyébként az utcán is úgy érzem magam, mintha színpadon játszanék... Előfordul néha, hogy az emberek kellemetlenkednek, sértegetnek. Ezzel nem törődöm, elvégre nem árthatnak nekem. Nagyon jó érzés viszont, ha felfedezem az emberek arcán a mosolyt, amikor megállnak és egy ideig hallgatnak. Egyesek — főleg lányok — szóba is elegyednek velem. Volt, aki azt mondta, hogy miután hallotta a játékomat, egész napra megfeledkezett problémáiról, gondjairól. Jó érzés, hogy az embereknek örömet adhatok. Ugyanilyen örömet érzek magam is, ha valaki mást hallok az utcán zenélni vagy énekelni. — Hogyan került Pozsonyba? — Elkapott az utazási laz. A Merlin klubban megismerkedtem Mila H. szlovák költőnővel. Egy névjegyet meg egy kézzel írott meghívólevelet adott, s mondta, hogy ha Pozsonyban járnék, keressem fel. Amikor Magyarországra érkeztem, nekem még 2 A HÉT
