A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
ÉGTÁJAK akik agarakat tartanak. A harmadik fölosztás után — mondta gyakran — tulajdonképpen grófokká kellett volna lenniök, de az illető ős nem tudott Bécsben eléggé hajlongani. Jó nekünk a lovagság is — gondolta ekkor a mészáros és zongoramester —, mivel a grófság már mégis kissé föltűnő volna; aki sertést öl, avagy kéztartást tanít, annak épp a lovagi rend a megfelelő. Egyszer aztán két hordócska finom lengyel pálinkát küldtek a kapitánynak Galíciából, olyan italt, hogy a kiskapuig érzett, mikor az elsőt csapra verték, az alkoholnak abból a fajából valót, amely épp visszája a denaturáltnak, mivel szinte termószetfölötti minőségű. A meggynek és az ánizsnak körülbelül nem is lehet tökéletesebb keveréke, mint aminőt ekkor a két Uderszki fiú ivott. Még a hátulsó szobába is vittek magukkal egy kis palackkal, midőn aludni tértek. Azon az éjszakán lengyel szesztől mámorosán sokat veszekedtek is, és a kis kamrából áthallatszott zsörtölődésük az első szobába, a kapitányhoz. Mert mind a ketten Maricát szerették, a várnagy leányát, aki erős törzsű volt, és csak az szép az igazi szlávnak. Ha lenézett a leány a vármegyeház második emeletéről poros nyári estéken, mindig együtt látta a két Uderszki fiút udvarukon. Nem tudta hát bizonyosan, melyiket válassza. — Hátszintot hasítok belőled, ha meg mered kérni — mondá a mészáros, midőn már elfogyott a lengyel pálinkájuk. — Puskából foglak lelőni, ha te kéred meg — dünnyögte Kázmér, a zongoramester, mert ittas volt, de tudta, hogy a nyers erőn csak a távolság nyerhet győzelmet. Szaniszló az asztalt verte: — Az a leány pedig nem egy nyomorult dudásnak való. És zokogott az italtól és fájdalomtól. Kázmér az udvari ablakhoz nyomta homlokát, és átnézett a nagy palotára, melynek bádogfényét felhők sötétítették: — Végezni fogunk egymással — dörmögte —, végezni, bátya. Miciszláv kapitány odaáf a szobában kacagott jóízűen, majd átkiáltott a haragvóknak: — Ne lármázzatok, bolondok, aki nem megy kérőbe, azé lesz a másik hordó. Arra elhallgattak az Uderszki fiúk, a kamrát nemsokára lárma helyett hortyogás töltötte be. Azután semmi különös sem történt: az éjfél elmúlt, a harmat leszállt, a kakasok kukorékolni kezdtek, és beállt a hajnali szürkület. Továbbá fölkelt a nap, megszólalt a pacsirta, és Miciszláv kapitánytól mindkét Uderszki fiú a hordót kérte. • Erre a botrányra emlékeznek még ma is, midőn Kázmórnak már a keze reszket, Szaniszlónak meg a nyaka. Az aljas rokon mindent elbeszélt a kaszinóban, és többé nem mert a Mari kisasszony szeme elé kerülni a két Uderszki fiú: a lengyel pálinka elvágta a boldogulás útját. Házuk azóta, mind omladozóbb, arcuk azóta mind több ránctól boronáltabb. Mindent elvitt a meggynek és az ánizsnak ama sajátságos keveréke. Holdas nyári estéken, e gyönyörű estéken, melyeket csak a mi párás, fekete földünk ismer, Szent Iván napja körül, midőn a hosszú utcasorra belopózik a hereföldek, a repcések drága illata, akkor ott ülnek ereszük alatt apró vargaszékeken az Uderszki fiúk. És szól Szaniszló, az idősebbik: — Bolondok voltunk, sült bolondok, öccs. Egy hordó szeszért eladtuk a boldogságot. Az eperfa rázza, rázza lombját, a cirok kiadja nedves leheletét, és szól Kázmér, az okosabbik: — Mily sokan vannak, kik még kevesebbért odaadják. Dénes György versei Vágyak holdudvara O, elkiálthatom-e még, amit a föld kiáltott? Asszonyok ájtatos szemét, melyet az ég megáldott? A perzselő napot, az éjt, gyepágyra dőlt szerelmet, az őrületet és a kéjt, elárvult gerjedelmet? O, elkiálthatom-e még csillagok csobogását, hűs alkonyok vörös rezét topolyafák fohászát? A szívszorító vágy sötét fényét a szembogárban, ahogy a lélekből kilép, és elszalad ruhátlan? Elvillan, mint egy látomás, elmossa már a távol, a fü között arany parázs marad csak mosolyából. Ki volt veled? Ki volt veled? Ki ringatott mesékkel? Szíved emlékek rőzselángján ég el. Szavak kérlelnek egyre elhalóbban, szavak terhétől lesz az ajkad szótlan. Furcsa éj Hullatja pelyheit a nyárfa, lelkét az ember elfecsérli, égi harangok berekednek, csak a fájdalom arca régi. Ej titkát kémleli az erdő, holtak indulnak vándorútra, csillagok röpködnek a porban, kutya kaffant újra meg újra. Dédapád gyolcsgatyában táncol, reves csontjait szerteszórja, hús ködpamacsok gomolyognak, Küklopsz-hold süt, ütött az óra. Az emlék átvérzik a léten, kihűlt koponyák porladoznak, ha tudsz, mondj imát, te jámbor, uradnak vagy a csillagoknak. A HÉT 17
