A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
Eld MULT FELDMÁR JENŐ Szökésem a haláltáborból ........... ■ TM ■ 1 ■ ' (1944—1945) 3. Egy alkalommal, amikor dolgozni mentünk, szigorúan hármas sorokban, a Matador gumigyárból kijövő munkások bámultak bennünket, köztük egy jó barátom, egy kisudvamoki (Maié Dvomíky) cipész, akivel inasiskolába jártam. Nagyon rendes fiú volt, a járdán ment mellettünk, és óvatosan beszélgettünk. Meg akarta tudni, hogy hol vagyunk elszállásolva. Még aznap este megjelent egy hatalmas csomaggal, s a szomszéd ház udvarán művészi ügyességgel átadta a gyémántot érő dolgokat. A csomag tartalma kalács, kenyér és ital volt, amit sáskák módján pillanatok alatt elfogyasztottunk. Ez a jó barátom többször juttatott nekünk dohányt és más egyebeket is, nem törődve semmiféle veszéllyel. A szállásunk szomszédságában lakott egy néni, akinek szegénynek igen jó ismertetőjegye volt, az orra össze volt nyomva, s ha tudott valamit nyújtani, hát hívta a cicáját, ez volt a jel részünkre. így éltünk ott, mindig rettegve a másnaptól, hogy mi is lesz velünk, hányat fognak közülünk agyonlőni. Közben a gondolataink mindig messze jártak, vajon mi lehet drága testvéreinkkel, szüléinkkel, látjuk-e még egymást, érdemes-e szenvedni, érdemes-e mindezt a szenvedést eltűrni. Már nem is éreztünk fájdalmat, el voltunk fásulva, de mihelyt egy kicsit megpihent az agyunk, rögtön a szökés járt az eszünkben. Egy alkalommal, úgy január elseje körül, egy öt méter hosszú, vastag rönkfát szállítottunk az odarendelt lovaskocsikkal a fővárosi Duna-partra, onnan bámultuk a folyón túli szép, büszke királyi várat, arra gondolva, hogyan is tudnánk oda átjutni, de igen veszélyesnek látszott, már azért is, mert a fővárosban nem ólt ismerősünk, aki segítségünkre lett volna. A fát mintegy négy—öt kilométerről szállítottuk a Dunapartra, Így volt időnk beszélgetni a kocsissal, aki szlovák ember volt, és elmondta, hogy a Popper majorból való, hozzávetőleg egy kilométerre a munkahelyünkről. Elmondtam neki, hogy ismerem Poppert, mert az ő vidékéről származom, s ennek megörült. Ekkor bizalmasan elmondtam neki, hogy szeretnék ebből a haláltáborból megszökni, adjon tanácsot, hogy merre menjünk át Magyarországra. A mi emberünk szépen fölsorolta a falvak nevét, ezeket fölírtam, s 1945. január 5-én, amikor a katolikus naptár szerint Vfzkereszt előtti napot írtak, kint maradtunk a munkahelyünkön, a lövészárokban megbújva, ötödmagammal, s a majoron átmenve kijutottunk a határba. Ez a kocsis, aki a majorban lakott, olyan figyelmes volt, hogy egy petróleumlámpát tett az ablakba, hogy eszerint tudjunk tájékozódni, vagyis hogy irányt ne téveszszünk. Indulásunk előtt megbeszéltük, hogy ha egy kéttagú járőr fenntart bennünket, azokat lefegyverezzük és likvidáljuk. Akkor már, fegyverrel a kezünkben, bátrabban mehetünk tovább. Elindultunk egy hatalmas kukoricatáblán keresztül, amely a vasúti sínektől ötven méterre húzódhatott, s ekkor láttuk, illetve hallottuk a német SS járőr kemény lépteit a sínek mentén. A kutyájuk pórázon volt, szerencsénkre, így nem akadtak ránk. Nehéz percek voltak, a levegőt visszafojtva, mozdulatlanul feküdtünk a kukoricásban. Jó messze járhattak már, amikor szépen, óvatosan elindultunk a kijelölt irányba, amelyet az ablakban álló lámpa mutatott. Éjfél után egy órakor értünk az első magyar falu vasútállomására, ahova éppen megérkezett az éjfél utáni vonat a szlovák főváros felől. Tizennyolc—húsz civil utas szállt le a vonatról, s indult a falu felé, így mi is közéjük keveredtünk. A faluban, a házak előtt, tizenöt—húsz teherautó parkolt, ezeket fiatal német katonák őrizték, s álmosan, fáradtan megkérdezték, németül, hogy hova megyünk. Persze, megmondtuk a következő falu nevét, amit az irányító tábla az út szélén árult el nekünk, s tovább engedtek bennünket. Kiérve a faluból, az országút bal szélén kukoricaszárt láttunk összerakva, odabújtunk, s jól kialudtuk magunkat. Reggel hat óra lehetett, amikor előbújtunk a kukoricaszárból összerakott szállodánkból, s ballagni kezdtünk az országúton. Beértünk egy hosszú faluba, s láttuk, hogy egy magyar katona a falu elején mászott át egy kerítésen. Odaszóltam neki: "Barátom, hol tudnánk kapni valami reggelire valót?" Azt felelte, hogy azonnal jön, csak fölkelti a kollégáját, akinek lovakkal el kell mennie vételezni. Rövid pár perc után kijött a katonánk, kikérdezett, hogy kik vagyunk, s megadtuk neki az előre megbeszélt pontos válaszunkat: "Felvidékiek vagyunk, kisgazdák, lovakat hajtottunk a németeknek Bécsbe. és ígérték, hogy autókkal hazavisznek bennünket, de nem tették meg.” A katona kedvesen behívott bennünket egy üres istállóba, mondván, hogy itt megmosakodhatunk. Közben adtam neki 100 pengőt, hogy hozzon valami ennivalót. Röviddel utána visszajött, jól fölpakolva mintegy 10 darab húszdekás szalonnával és egy gömbölyű házikenyérrel. Ennek a rakománynak megörültünk, s adtam mindjárt a katonának 100 pengő borravalót, aminek viszont ő örült meg. Megreggeliztünk, megborotválkoztunk, majd megkértem a katonát, hogy legyen szives, szerezzen egy lovaskocsit, amely elvinne bennünket a 40 km-re folyó Nagy- Dunához. Katona barátunk rövidesen visszajött, s azt mondta, hogy ma január 6-a van, Vízkereszt napja, ez itt igen nagy ünnep, s nem hajlandó a szomszéd befogni. Erre én vele mentem, hogy a fuvart megbeszéljük. A fuvaros felesége előrehaladott másállapotban volt, főleg ezért nem akart befogni az emberünk, de amikor kijelentettem, hogy ezért a fuvarért fizetek 300 pengőt, s ezt le is tettem az asztalra, az asszonyka azonnal kiadta a parancsot a férjének, hogy csak fogjon be nyugodtan, s vigyen el bennünket a Dunáig, Kisbodakra. Rövid várakozás után a gazda befogta szép, piros, fiatal lovait, s kérésemre megrakta a kocsit szalmával, hogy a kollégáim bele tudjanak feküdni. A kocsis szerepét magam vállaltam. így is történt, elindultunk a nagy útra, mely elég veszélyesnek ígérkezett, mivel az úton sűrűn cirkáltak csendőr járőrök, de hála a sorsnak, a szekerezést szépen megúsztuk, minden igazoltatás nélkül. Már 11 órakor ott voltunk Kisbodakon, ahol egy halász bácsit kerestünk föl, hogy vinne át bennünket a Dunán, kellő fizetés ellenében. Ez a bácsi kijött velünk a Dunához, s látva a helyzetet kijelentette, hogy most zajlik a jég, így pedig életveszélyes volna az átkelés, tehát nem vállalhatja az átvitelt. Aztán azt mondta, hogy itt van a közelben egy katonai teherhajó kikötve, s kérjük meg a hajó parancsnokát, hogy szállítsanak át bennünket a Duna túlsó partjára, Nagybodakra, mert motorcsónakkal is rendelkeznek. Ez az ajánlat egy kicsit csiklandósnak tetszett, mivel nem tudtuk, mi lakik a parancsnok útban. (Folytatjuk) A HÉT 13
