A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
ÉGTÁJAK DOMOKOS MÁTYÁS Mondom a magamét A magyar regény és a piszkos anyagiak Közhelyig koptatott siráma irodalomtörténetírásunknak, de írói közgondolkodásunknak is, hogy a magyar regény elmaradott, s hogy viszonylagos fejletlensége, ez a kezdeteitől fogva születési hibája, amit máig nem tudott kinőni szinte, a mindenkori magyar állapotok objektív áttekinthetetlenségének a szükségszerű/végzetszerű következménye. S lehet is ebben igazság, hiszen nemcsak "az extenzív totalitás" hegeli objektív tükrözéselmóletótől elvakított kvázi-filozófusok és műélvezetre képtelen esztéták törnek pálcát ezen az alapon — doktriner önteltséggel — a magyar regénytermés fölött, abból a történelmileg és irodalomtörténelmileg egyébként nagyon is korlátozott érvényű tényből kiindulva, hogy a nagyepika a polgársággal együtt születhet csak meg, amit a 19. századi orosz és a 20. századi latin-amerikai regény virágzása alapjaiban cáfol; miközben a hajdani legfőbb politruk: Révai József ellentmondást nem tűrő zsurnálpártutasításait szajkózzák ezzel is, mert ő harsonázta, hogy "a regény és a dráma akkor lehet a nemzeti irodalom reprezentatív műfajává, ha a társadalmi ellentétek, amelyeket az irodalom tükröz, úgyszólván egyneműek, egységes nézőpontból áttekinthetők, mert minden bonyolultságuk ellenére, a fő osztályok ellentétei körül forognak, s így a társadalmi fejlődésről egységes és egész képet lehet alkotni ezeknek az alapvető, középponti és fő osztályellentéteknek objektív nézőpontjából". Természetesen nem könnyű felfogni ennek az ideológiai abrakadabrának a voltaképpeni értelmét, ha ugyan van egyáltalán, de azért nem árt megjegyezni, legalább zárójelek között, hogy az irodalomban az "egységes és objektív nézőpont" mindig az író tehetségének és alkatának a szubjektív nézőpontja, és sohasem az "objektív valóság" absztrakciója, legkevésbé pedig az osztályharc terrorista elméletének pártos objektivitása, amely tetszés szerint, vagyis a vélt napi politikai célszerűség bálványa előtt bizantin meghunyászkodással térdre borulva még a maga számára is manipulálja tulajdon fogalmait. így például a "viszonyok elmaradottsága" a magyar regény esetében a művészi elmaradottság alapja és ősoka, míg ellenben serkentő elmaradottságként értelmeződik, mihelyst az orosz prózáról esik szó, mert "ahol a legmélyebb a hanyatlás — írja Lukács György Tolsztoj és a nyugati irodalom című tanulmányában —, ott a legszenvedélyesebb a vágy a megújhodás után." (Vajon Eötvös Józsefet vagy Móricz Zsigmondot nem fűtötte "a megújhodás vágya"?) De más okokból és másfajta gondolatmenetek fonalán, szinte az egész 20. századi magyar írói közgondolkodás is elfogadja a magyar regény elmaradottságának az irodalomtörténetírás által tudományosított dogmáját. Babits Mihály Halálfiairól írott, Küzdelem az epikával című, nevezetes esszéjében Kolozsvári Grandpierre Emil a magyar regényteremtés "következetesen kátyúba feneklő kísérletének" az okát abban véli meglelni, hogy a regényírói matéria magyarhonban "antiepikus nyersanyag", mert a magyar embert legelsősorban is "a mélységes idegenkedés jellenrizi a cselekvés minden fajtájától... A magyar regény legnagyobb problémája ez — állapítja meg. — Ez a beteges lelkiállapot állotta szükségszerűen útját a magyar realista regény megszületésének." (Miért nem állotta útját az Oblomov megszületésének vagy — hogy ad hominem éljek — a Dr. Csibráky szerelmei című regénynek: Mellesleg: mindkét mű nagyszerű, kézzelfogható példája annak a Németh Lászlótól eredő megfigyelésnek, hogy az igazi, jó regényben a lélektani mindig fel tudja szívni a társadalmit.) S ha már Németh Lászlót említem; egy külföldön megjelent magyar novellaantológia bevezetőjében ő tette azt a megállapítást, hogy az irodalmi termés felől nézve a kérdést, a következőt kell megállapítanunk: ha ezt a termést a műfajok zsákjaiba töltögetnénk, akkor a líráé volna a legnagyobb zsák, közvetlenül utána pedig egy "másodrendű kapásnövényé" — a novelláé. Sajnálkozva tette ezt a megállapítást, mert azt tartotta ő is, hogy "semmi sem reprezentálhat teljesebben és hatásosabban egy népet, mint egy igazi regény", de ennek hiányát ő inkább "a viszonyok, a közélet és közgondolkodás kicsinyességében" látta, s nem Bálint György feltevésében, hogy "sajátosan lírikus nemzet" volnánk, s ezért tipeg a regény nálunk, "szinte gyerekcipőben líránk mögött". S valószínűleg nem gondolta azt sem, hogy prózairodalmunk "novellisztikus hajlama" az antiepikus nyersanyag ellenállásával magyarázható. No de akár így, akár úgy: mit vállal az író magára, milyen diszciplínának kell a műfaj lényegéből következően megfelelnie, ha regénybe fog? Mi a regényírás mint írói vállalkozás és életforma? A magyar regényírás legnagyobb, eruptív vulkánja, Móricz Zsigmond szerint: börtön, mert "regényt csak úgy lehet írni, ha mást nem csinál az ember". Németh László szerint, akit előbb, a zsdánovi irodalompolitika sugalmának engedelmeskedve, mint "főellenségét" kigolyózott, majd a Móricz utáni kor "legnagyobb regényírójának" mondott az irodalomtörténetírásunk, "a regényírás — életveszélyes munka". Emlékszem, még az ötvenes években, a városmajori parkban, séta közben egy alkalommal azt fejtegette, hogy a regény a legidőigényesebb műfaj, s őt leginkább a regényírás fárasztja, mert a regénynek az író egyszemélyben tervező mérnöke és kőművese, sőt: téglahordó segédmunkás-culágere. Terjedelmessége folytán irtózatosan eszi az időt, s ahogyan ezt már papírra vetette: "elgyötrően unalmas... mint a kézimunka, amely azonban megrontja a lélek anyagcseréjét. Az agy folyton c?ak ad, és nem kap közben semmit." Evekkel később, a Megmentett gondolatokban meg is jelent ez a vallomás, a következő mondatokkal a vógefelé: "Az írók, szerte a világban, erejük négyötödét ennek a műfajnak a karjaiba hordják, s hány jó regény készül egy esztendőben? Hányán vannak a magyar irodalomban, akik jó regényt írtak? S írt-e valaki igazán elsőrendűt?" De ha csakugyan ilyen emberfeletti áldozatokat kíván a regényírótól a műfaj természete, az elméleti és alkati feltételezések mellett nem játszott-e majdhogynem döntő szerepet az a gyakorlati körülmény is, hogy a rengeteg időt elemészto regényíráshoz legalább olyan mértékben van/volna — és lett volna — szükség pénzre, "piszkos anyagiakra", mint regényírói kedvre és tehetségre? Elképzelhető-e, hogy éppen a magyar irodalomban, amely elképesztő gazdagsággal és mennyiségben ontotta a novellaremekléseket, s ahol annyi színes, gazdag és szuverén elbeszólőtehetség beszélte nagymesterfokon a novella nyelvét, ne tudtak volna a kor színvonalán álló regényeket is írni? Miért nem merül föl a tudományos koponyákban, hogy Szabó Dezső mondása, miszerint "korgó gyomorral nem lehet a Himnuszt énekelni!", a regényírásra is szó szerint érvényes? Korgó gyomorral ugyanis regényt sem lehet írni. Dobai Péter mondta társaságban, s nyilatkozta a nyilvánosság előtt, hogy azért vállalkozott holland megbízás alapján filmforgatókönyv-írásra Rembrandt életéből, mert ezzel akarja megteremteni az anyagi lehetőségét annak, hogy újból nekiülhessen regényt írni. Hogy milyen szerepet játszik a pénz a regényírásban, nemcsak mint a regény egyik nagy témája, Balzacnál, de mint keletkezésének elemi feltétele, arra 16 A HÉT