A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
ÉGTÁJAK nézvést hadd említsem az európai nagypolgárság egyik reprezentatív írójának, Thomas Mann-nak a példáját, aki a József és testvérei amerikai kiadásának az előszavában ezt írta munkájáról: "Évek során át dolgoztam rajta, ha jól meggondolom... kerek tizenhat évig: egy egész korszak: ... hálás vagyok ennek a műnek, mert botom és támaszom volt azon az úton, amely gyakran vitt sötét völgyek fölött — menedék, vigasz, haza, az állandóság jelképe volt számomra, megmaradásom záloga a dolgok viharos változásaiban." Színigaz; de a folyamatos írói munka mellett volt még egy "botja" és "támasza" Thomas Mann-nak, ami nélkül nem jöhetett volna létre ez a szellemi haza a hontalanságban: a bankbetétje, a nagy családi vagyon, amelyhez házassága révén jutott, s a világhíres, Nobel-díjas író mindenfelől áramló nagy honoráriumai. Ez tette bizony lehetővé az ötezernyolcszáznegyvennógy napon át tartó "kézimunkázást" a József-tetralógia hatalmas hímzőrámáján, s ez biztosította, hogy napról napra a kéziratpapírra kerüljön az előző napi séta közben kitervelt egyetlen kéziratoldal ("mein tägliches Pensum!" — de hát az átlagos prózaírói menetsebesség általában már csak ennyi), s hogy pedáns hivatalnoki szigorúsággal betartott napirendjén egyetlen napig se — még a menekülés napjaiban se — kelljen változtatnia. Bizony, a piszkos anyagiak tették lehetővé számára, hogy íróként teljes mértékben függetlenítse — megszabadítsa — magát mindenfajta kötelezettségtől. "... bánt az a gondolat, hogy egy, az életem szempontjából fontos és felelősségteljes műhöz megrendelésre és előre fölvett magas honorárium ellenében fogjak hozzá — írta erről Ernst Bertramnak egy müncheni keltezésű levelében, 1930 decemberében —, soha nem tettem ezt, könyveim szabadon jöttek létre, szükségből és szórakozásból, és a siker csak váratlanul kellemes ráadás volt." A mi szegényebb irodalmunkban pedig, amely sokkal meghittebb viszonyban van a szükséggel, mint a szórakozással és a szabadsággal, ez idáig, tudtommal, egyetlen prózaíró — Bertha Bulcsu — merte nyersen megvallani, hogy a regényíráshoz, a tehetség és a mondanivaló mellett, még meleg szoba, családi élet és magasabb honorárium is szükséges — volna. De ha mindez nincsen, vagy bármelyik eleme hiányzik, akkor van az, és megint az lesz, amit Móricz Zsigmond jegyzett föl 1923 tavaszán, egyik Nyugat-cikkében: "A napokban elájult Budapest utcáin egy fiatal magyar író az éhségtől... Az egész magyar irodalom éhségtől ájultan fekszik Budapest utcáin." Nem tudom, ki volt, ki lehetett az a magyar író (Cholnoky László? Tersánszky Józsi Jenő? Pintér Ferenc? Kodolányi János?), mert nagyon sok a reális tipp, sajnos. De azt tudom, olvasóként magam is tapasztalom, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve valóban megújult a magyar regény, jóllehet azok a társadalmi, szellemi és politikai feltételek, amelyekben sokan a magyar regény születésének és sokasodásának elvi akadályait látták, mit sem változtak, sőt. Nézőpontját — akár objektív, akár szubjektív legyen is az —, azt a bizonyos point of viuex-t tehát, vagy Esterházy Péter szavával: "a maga eljárásmódját, amely szerint a világot tárgyalja" (mellesleg: Goethe után — szó szerint), a nem létező cenzúra nagyon is létező börtönrácsán keresztül nézve kellett megtalálnia. De ha a művészet valóban olyan sanyarú jövőnek néz elébe, mint amilyenre minden reális esélye megvan mostanában, akkor ugyan lesz-e valaki, ezredvégi magyar regényíró, aki valamelyik — megmaradt — irodalmi folyóirat hasábjain regisztrálni fogja földre ájult pályatársait? (Kortárs 1991/10) VAS ISTVÁN* Tudom Ismeritek-e azt a percet, Mikor a nyárban itt az ősz ? Megborzongnak a teli kertek, Elednek a szikkadt mezők. Előbb a nyár nagy heve marta A követ, az emberi bőrt, Azután zúgva, örvényt kavarva A vihar kitört. Most tiszta és csillog, minden: az élet, Az este, a Duna a hidak alatt, Es megalázó bódulatból ébred A tisztázó gondolat. S megvilágítja a városi tájnak Minden ismerős zugát. Mi is ez? Nem tudtam, hogy így, boldogítva fájhat Az, ami volt, és az, ami lesz. Megvillan a hűvös, éjféli holdban. Mosolya a vízen rezeg — Tudom, milyen volt, mikor kicsi voltam, Sejtem, milyen lesz. ha már nem leszek. Tudom, hogy jönnek új bölcsek, bolondok, Jövendő emberek — Tudom, hogy volt, mikor nem voltam, tudom, hogy Lesz, mikor nem leszek. Tudom, hogy a Duna akkor is így susog, így reszketnek a levelek — Tudom, lesz még ilyen este, és valahogy Akkor is itt leszek. * 81 éves korában, 199!. december 17-én elhunyt Vas István költő A HÉT 17
