A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
ÉLŐ MÚLT Repül a mórtégla Koncsol László Hodos, 1829—1830 Olvasónk észrevette a vallomásokban meglapuló különbözőségeket, ellentmondásokat és pontatlanságokat; ezek föloldása, az eset tiszta rekonstruálása a nyomozó megyei bizottságra várt, csak annak birtokában hozhattak igazságos ítéletet. Büky Ferenc táblabíró, Krascsenits Péter főszolgabíró és Molnár Rudolf "közfőügyész" 1830. Karácson hava (december) 8-án kelt zárójelentése bizonyítja, hogy feladatuknak jól megfeleltek, s nem hoztak szégyent a múlt század eleji magyar törvénykezés fejére. Beszámolójukban elmondják, amit már tudunk, hogy ugyanis Szent András havának (novembernek) 24. napján kiszálltak Nagy Abanyiba (I), s a tanúvallomásokból a következő cáfolhatatlan tényeket hámozták ki:"... a múlt esztendei Advent elein Csömör Péter a hütvössének már a halálos nyavalában (mellyben meg is halt) sínlődött testi és lelki vigasztalására kihozatta Szerdahelyrűl a Barátot, aki Szentséggel felkészülve jött ki, és a bábaasszonyt azon az egy kocsin, amelyen elöl egy asszony is ült, a kocsisűllésben a kocsis Simon Ferenc volt. A Baráton, amint a mellette ült bábaasszony hite után bizonyétja, világi bunda volt, a fején pedig szinte világi béllelt süveg, amelynek ellenében tett abbéli előbbi vallását, hogy a Barátnak kámzsa lett volna a fején, a hiteleséttéskor visszahúzta (ti. visszavonta) Kazmér Péter és Simon Ferenc is. — A Barát, aki jobbfelűl hátulsó üllésben a kas hátuljának dűlve szundikált, és a balrul mellette, de merődben (értsd: egyenesebben) üllő bábaasszonynak jobb, vagyis a Barát felül eső karját, amint maga a bábaasszony erősitti, amidőn Hodossy Péternek préssé előtt mentek volna, oly erős ütés érte egy mórdarabbal, amely az egész mórnak mintegy harmadrészét tette, hogy noha két bunda volt a bábaasszonyon, mégis tizennégy napokig nagy fájdalmat okozott neki, amelyből azt következteti, hogy ha feljebb esett volna rajta az ütés, halált okozhatott volna — de azomban sem a Barát, sem az előtte üllő asszony, sem pedig a kocsis nem vették észre ezen puhára esett dobást, szózatot (kiáltást) pedig, amely a Méltóságos Püspök Úr levelében emlétve van, hogy úgymond »Megadtam a papnak!», nem hallott sem a bábaasszony, sem más, aki a kocsin ült, Kozmér Péter pedig akképp változtatta meg az oldalas vallását a meghiteleséttéskor, hogy nem azzal dicsekedett Bende Józsi, hogy megdobta a papot, hanem azzal, hogy a zsidót dobta meg, amelyre ezen tanú tette figyelmetessé, hogy nem a zsidó doktor volt ez, hanem a Barát, akit e tanú annál fogva ismért annak lenni, mivel a koldúlása alkalmával mint katolikus gyermek a zsákot többszer utánna hordozta. Ennek a változtatott vallásnak (értsd: vallomásnak) valóságát erősítette a hiteleséttéskor tett vallása is a kilencedik tanúnak, Molnár Marisnak, hodosi lakos Horváth Imre feleségének, aki kihallgatván a Kazmér (!) Péter tanú és a vádolt Bende Józsi között történt szóváltást, szinte (értsd: szintén) úgy adta elő, hogy Kozmér (!) Péter mondotta légyen Bende Józsinak, hogy nem zsidó volt, akit megdobott, hanem Barát, amire ez vállát vonyétván azt felelte, hogy ő nem bánja, akárki volt." A törvény urai az így rekonstruált eseménysorból az alábbi következtetéseket vonták le: "Ámbár tehát mindezek oda mutatnának, hogy a világi ruhában lévő Barátot kivált azon hó és hold szemfényvesztő világánál a bábaaszszony mellett zsidó doktornak nézvén ezen kálomista gyermek zsidó gyanánt akarta megdobni, mivel azonban azt is kivált a közönséges úton (értsd: közúton), amely a bátorság fenntartásában különös figyelmet érdemel, megtámodni és még oly nagy darab fagyos mórral minden kitelhető erővel meg (is) dobni 5. által nem nézhető cselekedet, sőt a keményebb fenyétéket megkívánja az Isméretes pajkossága és mindennémű gonoszságokra tapasztalt elvetemedése a nagyabanyi (!) és hodosi ifjaknak— de ajánlatta ezt az esztendőiül fennforgó s felette botránkoztató azon közvélekedés is, hogy a Szentséget hordozó Barátot akarta a vádolt református gyermek a katolikus hitnek elnyomására megdobni — és mivel ezen, az egész környékbéli népet botránkoztató csínnak a büntetése elmulasztása ingerül szolgált volna a vakmerő elvetemedettségekre, azért üdvösségesnek, sőt szükségesnek tartottuk mi ezen cselekedetet büntetés alá venni, és avégett annak valóságos eszközlőit tökéletes világosságra hozni. Mihez képest, mivel csak egy szemmel látó tanú (értsd: szemtanú) vallotta vádlott Bende Józsira, a többi tanúk pedig rész szerént csupa közhírből tartották őtet bűnösnek, tehát önkínti vallásra vettük őtet, de mindannak ellenére, hogy a büntetés enyhétté sét ígértük, a maga meg jobbítása biztossabb reménységénél fogva azon esetre, ha megbánván tettjét azt megváltja, de ő vakmerőén tagadta azt, hogy ô követte volna el ezen cselekedetet, és a tanúra, Kazmér (!) Péterre akarta azt hengeréttenni — de azonban ezzel öszveállíttatván (ti. szembesíttetvén) már nem merte erre fogni, hanem csak tagadta, de hasztalan, mert Kazmér Péter minden környülállásokra (körülményre) és szóváltásokra (beszélgetésükre) emlékeztette, és jelesül emlékeztette környülállásossan (részletesen) arra is, amidőn őtet kérte, hogy ki ne vallanná ellene ezen cselekedetjét — a tétovázással árulta el utóbbá magát Bende Józsi, amelyhez hozzájárult az, hogy a gazdája előtt már előbb önkínt megvallotta ezen tettjét, zsidónak lenni gondolván a Barátot, azért tehát már most a vakmerő tagadásánál fogva az előrebocsájtott ítéletünkhez képest keményebb büntetést reászabni szükségesnek találván, az tizenöt esztendős kora tekéntetéből huszonnégy virgácsra Ítéltük oly módon, hogy ezt az általa megbotránkoztatott nép előtt állja ki, amint is az végre is hajtatott. ’ (Befejezése következik) A HÉT 11
