A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-28 / 13. szám
ÉGTÁJAK KARINTHY FERENC O A napokban elhunyt Karinthy Ferenc a kedvelt íróimhoz tartozik. A kedveltjeim két csoportot alkotnak. Az elsőben azok foglalnak helyet (például Móricz Zsigmond és Németh László), akiket spontán olvasóként nagyon szeretek, és irodalomtörténeti előadóként is folyamatosan foglalkoztam velük. A másik csoportba azok kerültek, akiknek írói egyénisége annyira lenyűgözött, hogy mindig igazi gyönyörűséget fakasztanak bennem. A második kategóriások között vannak olyanok is, akiket mindössze egy-két művük köt hozzám (például Aldous Huxleyt a Légnadrág és társai, Rudyard Kiplinget a Kim), de e könyvekkel nem tudok betelni. Karinthy Ferencnek a kedveltjeim második csoportjában különleges helye van. A műveit válogatás nélkül szeretem és gyakran a munkafáradtság elleni aktív pihenésként olvasom. Nem törekedtem összes művei megszerzésére, tucatnyi könyvem van tőle, s azok bármikor, bármilyen hangulatban, lelkiállapotban felüdítenek. . Mi váltja ki belőlem a nem lankadó érdeklődést, vonzalmat? Többek közt az is, hogy Karinthy Ferenc nekem régi irodalmi ismerősöm. 13—14 éves falusi gyermekkoromban véletlenül hozzájutottam a népszerű Színházi Élet több példányához, s azokban sokszor szó esett az akkor 9—10 éves Cini jópofaságáról, kópéságairól. Ezek révén és egy kicsit a később megismert Tom Sawyer előképeként a szívemhez nőtt. írásaival aztán az ötvenes évek első felében találkoztam, először az Irodalmi Újságban és a Csillagban, majd megjelenő köteteiben. Egy ideig kapcsolatunkat a régi "ismeretség" erősen befolyásolta, de ezt az elfogult szeretetet aztán a sorjázó Karinthy-kötetek igazi, mély olvasói ragaszkodássá változtatták, s ma úgy tekintek az immár lezáruló életműre, mint különleges írói és emberi teljesítményre. Emberi vonatkozásban nagyra becsülöm azt, hogy az adottságainak legjobban megfelelő realista alkotó módszernél, stílusirányzatnál mindvégig kitartott. Tudjuk, hogy a világviszonylatban nagy eredményeket produkáló realista irodalom tekintélyét az erőszakosan kialakított és tenyészett sztálinizsdánovi szocialista realizmus rettenetesen megtépázta, s a modernista irodalmi csoportok ezt a helyzetet nagyfokú ízlésterrorral az irányzat teljes likvidálására akarták és akarják felhasználni. Ez elvakult törekvés: minden stílusirányzatnak joga van az érvényesülésre, és a nagy tömegvonzású realizmus erőtartalékai korántsem merültek ki. Nem az irányzatot, hanem az összes irányzatban megtalálható dilettantizmust kell elmarasztalni, likvidálni. A mai ízlésterror a realizmusban főleg az erkölcsi, társadalmi angazsáltságot támadja, miközben az elharapódzott erkölcsi nihilizmus felett kegyesen vagy cinkosan szemet huny. Az támadhatatlan tény, hogy az irodalmi alkotásban az erkölcs nem helyettesítheti az esztétikát, de attól függetlenül Pokorný Péter, a költő, mindig is józan fiú volt, de mióta vett egy ősrégi, piros Topolinót, éppenséggel egyetlen korty szesz se ment le a torkán, vallván, hogy vagy vezet az ember, vagy vedel. Ebből még szilveszter éjszakáján sem engedett, amit egyébként Pesterzsébeten töltött, Oszkár nevű barátjánál, ki ott egy kicsiny méretű, de nagy forgalmú gebines vendéglőt vezetett, a Vadevezős Csárdát. A helyiség zsúfolva volt, a vendégek hamarosan mind egy társasággá gomolyodtak, az asztalokat összetologatták, táncoltak, énekeltek, s Oszkár alig győzte kihordani a sok malacpörköltet, kocsonyát, bort, sört, szilvapálinkát. Pokorný Péter azonban most sem ivott, legföljebb mímelte, ha koccintottak vele, s éjfélkor is, mikor a lámpákat eloltották, és nevetés, sikoltozás kavargott a fülledt sötétben, akkor is épp csak megnedvesítette az ajkát. Később egy busa, fekete bajuszos férfi mellé került, ez folyton a mellét ütögette tenyerével, és egyre azt ismételgette szúrós, kihívó tekintettel: — Erzsébeti gyerek vagyok, elhiszed vagy nem hiszed? No, hát ezt írd meg, költő úr! Majd egy pöttöm, szőke lánnyal keveredett össze, Stefinek hívták, de azt mondta, szólítsa csak Mukinak; palacsintát evett, s miközben villáján odanyújtott egy falatot a költőnek, megkérdezte: — Magáé ott kinn az a piros Topcsi? — Aha. — Én is garázsban dolgozok. — Hol? — A Merkúrban, kocsit mosok. Tömör, pufók kislány volt, oly feszes, hogy a kék nylon ruha majd szétpukkant rajta, folyton evett, sört ivott, cigarettázott, nevetett, aztán táncolni akart Pokornyval, twistelni, de az nem tudott, csak forgott vele báván a nyüzsgésben. Muki hozzábújt, fejét a vállára hajtotta, hogy szőke haja az orrát csiklandozta, s a költő, aki az italok gőzétől is bezsongott egy picikét, a lány fülébe sugdosott: — Fölszeletellek, kiklopfollak, megpanírozlak és megeszlek... — Jó egy pofa maga — nevetett Muki. — Azzal a piros Topolinójával. — Szeretsz? — Aki kíváncsi, hamar megöregszik. — Á, nem is engem szeretsz te, hanem a kocsimat... KARINTHY FERENC Szilveszteri Egy darabig még lötyögött vele, az udvarra is kimentek levegőzni, ahol üres, behavazott söröshordók sorakoztak a sötétben, a lány bele is rúgott az egyikbe hegyes cipőorrával. Jó hideg volt, csúszkáltak a megfagyott havon, aztán vissza a füstös melegbe, Muki főt házikolbászt rendelt, mustárral és tormával. Ám a költő még másuvá is elígérkezett, búcsúzni akart. — Nem mehetsz még — kérlelte a lány. — Gyere, inkább szavalj nekem verseket. — Muszáj. — Nőhöz mész? — Mi közöd hozzá? — Itt maradsz, hallottad! Pokorný mégis szedelőzködött, de míg kabátját keresgélte, a roskadásig teliaggatott fogason, Muki, aki nem szerette, ha ellentmondanak neki, kiosont a vendéglő elé, a piros autóhoz. Alányúlt, tudta, hol keresse a hűtő csapját, elfordította, s mikor látta, hogy a fagyálló folyadék vékony sugárban csurogni kezd a kocsiból, dúdolva visszaszaladt a Vadevezősbe. Közben a hűtővíz szépen csordogált, úgyhogy mire a költő kiért, már egész pocsolya gőzölgött a Topolinó körül. Tapasztalt autós lévén, a jellegzetes szagból tüstént megállapította, mi történt, ám hiába zárta el a csapot, a tartály teljesen kiürült. Káromkodott, mert feltétlen el kellett mennie, így azonban nem indulhatott, és hol szerezzen ilyenkor fagyálló folyadékot? Mínusz tíz vagy tizenkét fok lehetett: ha rendes vizet tölt belé, az, amint leáll valahol, percek alatt megfagy, és szptveti a hűtőjét. így hát ő is visszatért a csárdába, hogy Oszkár barátjától kérjen tanácsot, ki szintén régi motoros volt, s különben egykor nehézsúlyú birkózó. A konyhában találta meg, éppen halat bontott, vastag derekán billroth kötény, de pohara most is ott állt mellette az asztalon, időnként lehúzott egy kortyot. Pokomy röviden előadta a tényállást, elkeseredve ecsetelte, hová és milyen okból kellett volna már rég eltávoznia, s Oszkár, aki tudott a költőnek erről a bizonyos ügyéről, némi (űnődés után így szólt: — És ha bort töltenénk belé? — Hogyhogy? — A bor nem fagy meg mínusz tizenöt vagy húsz fokig, a szesztartalomtól függ: azzal már elmehetsz... — No de annyi bort... — Mennyi férhet egy Topolinó hűtőjébe: három vagy négy lityi, várj csak, mindjárt megnézzük... Miután végzett a hallal, Oszkár hátra is 16 A HÉT
