A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-28 / 13. szám
ugyanúgy eszmei építőelem lehet, mint a társadalmi kötődéstől elzárkózó l'art pour l'art magatartás. Az utóbbit a szocreál irodalompolitika minősítette a priori módon bűnnek, az előbbit pedig a realizmus régi és mostani ellenségei. Mindkét minősítés botor, helytelen. Karinthy Ferenc ízig-vérig realista alkotó volt, és a műveivel pozitív erkölcsi, társadalmi hatást is igyekezett gyakorolni. Ez a törekvése a korai munkáiban sem volt azonos a szocreál irodalompolitika voluntarisztikus követelményeivel. Az ötvenes évek derekán írt riportkönyvében, a Hazai tudósításokban és az Ezer év című drámában bátran fedte fel a lumpenproletársághoz közel eső alsó munkásrétegek erkölcsi-szellemi elmaradottságát. Terebélyesedő életművében aztán a realista alkotó módszer rendkívül összetetté és intellektuális alapozottságúvá vált: a hagyományos szemléleti és poetikai-esztétikai eszköztárat modern filozófiai látás és a groteszk és az abszurd gyakori érvényesülése gazdagítja, színezi. Egy nagy humorista gyermeke volt, de az ő humorában — az apjáéval ellentétben —■ a pesszimizmusnak nem volt jelentős szerepe. Kikristályosodott realizmusát nemcsak legenda vitte barátját a jéghideg raktárba, hümmögve mustrálgatta az öles hordókat, majd kidugaszolta az egyiket, melyre krétával Tokaji Hárs volt ráírva, és gumicsövet vezetve a lyukba, leszívott belőle egy demizsonba. — Ez aztán nincs megkeresztelve, nekem elhiheted, kóstold csak meg, kispofám .. — s kimosott két poharat, óvatosan telitöitötte, elismerően elhúzta az orra előtt. Pokorný azonban elhárította: — Köszönöm, tudod, hogy vezetek... Előrementek a kocsihoz, a költő lecsavarta a hűtő kupakját, Oszkár pedig a demizsonból óvatosan belékotyogtatta a tokaji hárslevelűt. Hamar megtelt, a bor sárgán, habosán pezsgett föl a nyíláson, és a fonatos üveg még ki sem ürült. — Hű, de jó szaga van! — szimatolt körül a légbe Pokomy. — Versíró létedre tudhatnád, hogy a tisztességes bornak illata van, nem szaga! — mordult rá Oszkár, aki e téren nem ismerte a tréfát. — Pardon, pardon. Hát... nagyon köszönöm, gondolod, hogy így jó lesz? És mennyit fizessek ezért? — Ugyan, ne hülyéskedj. Behozom én ezt ma éjjel, kispofám. — Kösz, kösz. — Hívnak a konyhából — búcsúzkodott Oszkár, rávert barátja hátára, kacsintott. — És további jó mutatást, hehe... Kézcsók a nagyságos asszonynak, csak aztán vigyázz, nehogy a férje... — Még egyszer: buék! — kiáltott utána az autóból Pokorny Péter. Beugratta a motort, néhány percig üresen járatta, majd rákapcsolt, indított. Semmi rendelleneset nem tapasztalt, a kocsi fórsriftosan gyorsult, s mire kikanyarodott a néptelen Soroksári útra, a folyadék elérte a normális hőfokot, leolvashatta az órán. Csak a bor erős, édeskés szaga, illetve illata volt szokatlan, amint körüllengte a Topolinót, s mulatságos elképzelni, ahogy kering a szerkezetben, átjárja a motort, kürülbuzogja-fürdeti a hengereket, és lassanként beleivódik-szívódik az egész járműbe, minden alkatrészébe. A gép vígan, dallamosan zümmögött. Egyszerre azon kapta magát, hogy hullámvonalban halad, az egyik sínpártól a másikig és vissza, szép szabályosan, ahogy a szinuszgörbét rajzolják. Próbálta egyenesbe fordítani a kormányt, de nem engedett, pörgött jobbra-balra a keze közt, erre fékezni akart, nyomta volna le a pedált, ám az is ellenállt, visszarúgott, a kézifék is beragadt, hiába ráncigálta. Ijedten látta, hogy a mutató már a kilencven kilométer fölött rezeg, a kocsi egyre sebesebben rohant, majd megperdült maga körül, kecses piruettel, és száguld tovább. Messziről, a vágóhíd felől egy nagy teherautó jött szembe, dühösen ÉGTÁJAK az olyan nagyszerű sportnovellákban, mint a Ferencvárosi szív, hatja át az erős és derűs életpolitizmus, hanem a tragikus tematikájú Budapesti tavaszban s a hazai és nyugati elitértelmiség életében átható módon belevilágító egzisztencialista jellegű műveiben is (Marich Géza utolsó kalandja, Magnóliákért stb.) Eletművi vonatkozásban még sok mindenről kellene szólni, egyebek közt a legkomorabb atmoszférájú Karinthy-művekről: az egyfelvonásos drámákról (Bösendorfer, Dunakanyar stb.) és a magyar parabolaregények egyik legjobbjáról, az Epepéről. Emberi vonatkozásban még a nagyfokú toleranciáját kell kiemelnünk, amely a magyar szellemi élet egyik legmakacsabb vitájában az utóbbi időben már nálunk is hangot kapott népi-urbánus perben is példamutató módon nyilvánult meg. Búcsúzunk Karinthy Ferenctől, a halottól, de élőnek maradt életművéhez a jövőben a tüzetesebb értékelés céljából többször is vissza kellene térnünk. Értékei megérdemlik, hogy a mi szélesebb olvasói köreinkben is ismertté és kedvelné váljanak. TURCZEL LAJOS villogtatta fényszóróját, észlelvén a Topolinó ámokfutását: a költő rémülten várta, hogy mi lesz, sűrűsödő légzése homályos párát vert az üvegre. Már-már felsikoltott, kocsija azonban az utolsó pillanatban átugrotta a teherautót, könnyedén szökellve, puhán visszazöttyent az úttestre, és nyargalt előre. Most már nem félt: tudta, a részegeket külön őrangyal védi, és nyilván a berúgott automobilokat is. A Topcsi bukfencezett, cigánykereket hányt, két első kerekén átlendülve flikflakkozott, aztán a vasúti híd felett is elröppent, nagy dudálva visszasiklott, majd a másik hídon lebbent át, többé már le sem ereszkedett. Tiszteletkört írt a Soroksári út fölé, akkor a Citadellát célozta meg, ficánkolt a város tündérfónyeiben, megkerülte az emlékművet. Onnan már nyílsebesen tört fölfelé, orrát a sötét égboltnak szegve, felragyogtak a Duna-part, a Margitsziget lámpasorai, majd ahogy magasabbra szállt, újra egyetlen fényfolttá olvadtak össze, aztán az is elenyészett. A kocsi egyre gyorsulva emelkedett, amint a légréteg ritkulhatott körülötte; lassanként el kell érnie a szökési sebességet, gondolta a költő, melynél a gravitáció már nem nyűgözi. Kalapja, amit maga mellé helyezett az ülésre még a Vadevezős Csárdánál, egyszer csak fölrebbent, az orra előtt táncolt, s hiába csapkodta, nem bírta visszakényszeríteni: ez már a súlytalanság, állapította meg vidoran, és lám, milyen jól bírom... Szép sorjában nyolc vagy tíz szputnyikot, műholdat számolt meg, ahogy elhúzott mellettük, és később két bolygóközi állomást. Ekkor már csaknem a fény sebességével fúródott előre, terjedt az űrben, óriáscsillagok, hirtelen felizzó novák, galaktikák és spiráiködök felé, s a piros Topolinó, ahogy azt Einstein előírta, gyors mozgása folytán megrövidült, harmonikásan összenyomódott, mintha karambolozott volna. A tér itt már gördülni kezdett, érezte, ahogy elzúgott a fordulókban, s egy régi dalt dudorászott, még néhai nagybátyjától hallotta, ki híres bohém és orfeumlátogató volt a maga idejében: Szervusztok, lányok, huncut zsiványok, nagyságos asszony, kisztihand, zsüsztihand... (1962) A HÉT 17
