A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-21 / 12. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Az eltelt néhány hétben Zsiga többször is megfordult a szövetkezet irodájában. Először fel sem tűnt neki Baloghné, de amikor finoman rászólt, hogy a sáros gumicsizmájával hatalmas nyomokat hagy a helyiség frissen felmosott gumipadlóján, kedves arcán megállt a tekintete. Balogh Mari harminc körüli elvált nő, két gyerekét egyedül neveli. Az arca meglepően üde, az eltelt évek keserve mintha semmiféle nyomot sem hagyott volna rajta. Talán csak a szája szegletében azt a mindig ott lappangó kesernyés, mondhatni ironikus mosolyt, amely azonban egyáltalán nem volt zavaró. Mari férje néhány évvel ezelőtt még igazgató-tanító volt Nemeslaposon. Nagy a falu szája, de hosszú évekig semmiféle vélt vagy valós alapon lábrakapott pletyka nem foglalkozott velük, mígnem egy szép napon... Úgy kezdődött az egész, hogy Mari férje többnapos továbbképzésre ment Pozsonyba. Ott ismerkedett meg a közeli kisváros magyar alapiskolája ambiciózus, kitűnő alakú, energikus és fiatal fizika-testnevelés szakos pedagógusával, akivel — a rossz nyelvek szerint — már az első este lefeküdt. Vannak férfiak — mégha elvétve is — akik a határozott, kemény, céltudatos nőket szeretik, mert nem kell mást tenniük az oldalukon, mint megfelelni az elvárásoknak, s akkor megy minden, mint a karikacsapás. S ha még viszonylag szép is az illető, cselesen el tudja hitetni a horogjára akadt férfival, hogy főnyeremény. Mari férje mégis másfél évig gondolkodott, míg végre döntött. Amíg nyílt titokká "nem fajult" a kapcsolat, amíg Marinak nem tűnt fel, hogy férjének megszaporodtak az intézni való ügyei a közeli kisvárosban, járási székhelyen, nyugodtan, békésen, mondhatni szürkén és átlagosan zajlott az életük. Pedig sokan látták Balogh Ottót a kisváros egyik-másik vendéglőjében, presszójában amint a szép pedagógusnő kezét nyomorgatja. Sőt, Balogh kocsijából is sokszor kandikált ki a tanítónő szép műszőke feje. A szerelmi háromszög sokáig nem okozott bonyodalmat, mígnem váratlan dolog történt. Egy szép reggelen furcsa telefont kapott a munkahelyén Balogh Mari. Valószínűleg valamely nemeslaposi "jóakarója" figyelmeztette, hol tölti szabadideje egy részét a férje. A kíváncsi külső szemlélő úgy látszik elunta a dolgot, s elhatározta: itt az

ideje felvilágosítani ezt a szerencsétlen Marit. Ki tudja jót tett-e? Az ismeretlen telefonáló közölte, hogy Ottó xy rendszámú piros Ladája rendszeresen ott parkol a kisváros Nefelejcs utcájában az egyik panellház előtt. Mari persze tüstént utánanézett. Ottó mindent bevallott, de esze ágában sem volt elválni. Hogyisne, amikor Mari reggelente a székére készítette a tiszta alsóneműt, a kivasalt nadrágot, a tízórait. Ottó eleinte estére rendszeresen hazajárt, ám eltelt egy kis idő, s oda jutott, hogy a kikészített fehérneműt Ottó csak kora reggel cserélte újra, tisztára. Amikor hazaért, összekapta magát és rohant a munkába. A falu nyelve szerint Mari nem csinált nagyjeleneteket, nem üvöltözött, nem nyomozott, csak várt. Végül nem bírta cérnával... ő is elutazott a járási székhelyre. Másnap közölte Ottóval, hogy benyújtotta kérelmét válásügyben. A férfi egy kicsit meglepődött, de meg is könnyebbült, mert Marinak ez a lépése eldöntötte, mitévő legyen. Ottó fél év múlva elköltözött Nemeslaposról, Mari meg kínlódik a cseperedő két gyerekkel, s éli az elvált falusi nők monoton életét.

Az eltelt napokban többször is előfordult, hogy Zsiga véletlenül összefutott Marival a falu főterén a templom mellett. Egyszer hirtelen ötlettől vezérelve meghívta egy kávéra a sarkon lévő presszóba, amely néhány hete nyílt. Zsigát meglepte, mennyire tárgyilagosan, sőt, szinte vidáman mesélt élete legkeservesebb időszakáról.

— És te, Zsiga? Valójában miért is váltál el? A faluban sok mindent beszélnek. Én aztán tudom, hogy ha itt valaki téma lesz, akkor legalábbis földrengésnek kell lennie ahhoz, hogy abbahagyják a róla való eszmefuttatást.

— Tudod mit, Mari? Hagyjuk ezt legközelebbre — indítványozta Zsiga. — Legalább lesz okunk rá, hogy ismét beüljünk ide.

— Meghívnálak én szívesen hozzánk, de... szóval, hamar híre menne.

Amikor útjaik elváltak, Zsiga még utána nézett, s tanakodott magában, vajon visszafordul-e Mari, hogy pillantásával, keze legyintésével még egyszer búcsút intsen. Az apró, törékeny asszony nem fordult meg. Sietős léptekkel kanyarodott be a Petőfi utcába.

Tóthéknál a szerda reggel ugyanúgy

kezdődött, mint minden nap. Zsiga ellátta az állatokat, s mire lehúzta a gumicsizmát a lábáról, megmosakodott, az anyja elkészítette a reggelit, csinált neki egy jó forró feketét.

— Mi az, édesanyám — fogta át a vállát, s szorította magához — miért olyan szótlan ma reggel? Talán csak nincs valami baja?

— Te Zsiga! — szólt az anyja csendesen. A hangsúlyból érezni lehetett, valami komolyat akar mondani.

— Csak nem ez a Balogh Mari tetszik neked?

Zsigát mellbevágta a kérdés, hiszen ő még azt sem döntötte el, tetszhet-e neki, nemhogy válaszolni tudna rá.

— Az istenit! — ordított egy nagyot, minden átmenet nélkül. Az anyja egy kicsit meghökkent, s nem szólt.

— Úgy látszik, az ember el sem finghatja magát ebben a faluban anélkül, hogy rögtön híre ne menne. Egyáltalán honnan veszi azt anyuka, hogy én Balogh Marinak teszem a szépet? — üvöltötte teli torokból.

— Én csak abból gondolom, hogy talán tetszhet neked, mert tegnap este mesélték, együtt voltatok a presszóban... és... szóval... amióta itthon vagy, még sohasem voltál ott, sem máshol senkivel, főleg asszonnyal nem...

— No és!? Mi vagyok én, szerzetes, vagy mi a fene? Szüzességi fogadalmat tettem?

— Mi az, már ott tartotok? — köszörülte meg a torkát az anyja.

— Hogyhogy "ott"? Hol? Beszéljen anyuka világosan! Különben is, hagyjuk a témát. Nem vagyok húszéves, és fontosabb dolgom is van annál, mint hülyeségekről beszélni. Ha anyukának nincs más dolga, menjen át a szomszédasszonyhoz lefetyelni.

Zsiga goromba volt, de tudta, ez az ára annak, hogy az anyját "lefegyverezze". Mógcsak az kellene, hogy ötvenévesen irányítani akarja. Legalább megharagszik, s egy ideig nem szól. Az öregasszony azonban nem a megszokott módon reagált. Lenyelte a gorombaságot, s megkockáztatott egy rövid monológot. Csendesen, akadozva, de azért határozottan korholt, irányított, "útmutatott":

— Nem akarom, hogy ezzel a Marival összeállj. Két gyereke van, legalább öt éve elvált... Ki tudja, kik henteregtek azóta az ágyában... Lefogadom, hogy nem egy, nem kettő, hanem sok ember.

18 A HÉT