A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-21 / 12. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Zsiga nagyokat nyelt dühében, de elhatározta, hogy nem szól, ha a fene fenét eszik sem. Összeszorította a száját. — Van a faluban elég férjhez menésre váró lány — folytatta az anyja —, csak nem épp ennél kötsz ki? Aztán nevelheted a más gyerekét. Dolgozhatsz rájuk. Az apjuk meg éli világát az új feleségével. Azt mondják, Ottó látástól vakulásig azért dolgozik, hogy kielégíthesse az asszony mérhetetlen pénzéhségét. Még a nadrágzsebéből is kiszórja a pénzt. Minden este... — Ugyan, ugyan édesanyám! És honnan tudja azt maga olyan pontosan? — szólt közbe Zsiga, mert majd megpukkadt a méregtől. Ezt nem bírta az anyjában: mindent olyan pontosan tudott, minden olyan pletykát, vélt vagy valós mendemondát hajlandó volt elhinni és továbbadni, amit szívesen hallott, s ami valami módon beleillett földhözragadt "világképébe", életszemléletébe. A durva hang most az egyszer nem félemlítette meg az öregasszonyt. Felemelte a kezét, mutatóujja megállt a levegőben: — Meg ne halljam még egyszer, hogy Balogh Marit kerülgeted! Zsiga felnézett rá, s menten elmúlt a haragja. Röhögni kezdett, mert komikusnak találta. Úgy nézett rá, mint egy öreg, káráló tyúk. Zsiga felállt, csendesen megfogta a feléje meredő mutatóujjat, s mosolyogva csak ennyit mondott: — Szokja már meg édesanyám, hogy felnőtt ember vagyok, s azt teszek, amit akarok. Érti? Magára kapta a kabátját, s csendesen betette maga mögött az ajtót. Szép csendes szombat délelőttön hozakodott elő a már megpendített ötletével Rasztyo. Fannit már a múlt héten meglepte az indítványa, de mivel Rasztyo nem erőltette a róla való társalgást, nem szólt. Orsi ugyan megint nem volt otthon — moziba ment Sanyáékkal — Rasztyo most mégis előhozakodott világraszóló tervével. — Fannika! Remek állást szereztem neked — mondta, miközben félretolta maga elől a tányért. — Beszéltem a cégünk vezetőjével — aki titkárnőt keres —, azt mondja, végül is alkalmazhatna... — Ném értelek, Rasztyo! Miért pont engem!? Hiszen én nem is tudok németül... meg különben is, meg sem kérdeztél. — Miért kérdeztelek volna...? Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az ember életében. Egyébként mondtam neki, hogy nem tudsz németül, de angolul igen... — Én? Angolul? — vágott közbe Fanni. — Teljesen megőrültél! Igaz, hogy- öt évig tanultam angolul, de csaknem húsz évvel ezelőtt. Azóta már azt is elfelejtettem, hogy good bye. — No és? Majd megtanulsz. Csak gyakorolnod kellene egy kicsit, és biztos, hogy minden eszedbe jutna. Az ember nem felejt nyomtalanul. Különben is... a tulajnak az a legfontosabb, hogy úgy-ahogy tudj kommunikálni, beszélni magyarul, szlovákul meg csehül, mert az áruját elsősorban a kélet-európai szűz piacon akarja értékesíteni. Kezdetben harmincezer schilling lenne a fizetésed, de többet is kereshetnél... Ez ott nem olyan nagy pénz, de ha átszámítod! Itt soha nem keresnél annyit. — No de Rasztyo! Nekünk elég az, amit te keresel. Meg nem hagyhatjuk itt Orsit mind a ketten. — Orsi a mamával lenne itthon. Nem tartózkodnánk ott hosszú ideig, úgy gondoltam maximum egy évig, amíg egy kicsit megszednénk magunkat, hogy ne érjen annyira felkészületlenül a munkanélküliség állapota. — És mi lesz a munkámmal? Az Esti Szóval? — Hogyhogy mi lesz? — Rasztyo, ón szeretem a munkámat. — Tudom, hogy szereted, Fannika, és egy óv múlva ismét folytathatod, ha akarod, de akkor már egy kicsit több lesz a zsebedben. Ne haragudj már, de van abban valami megalázó, hogy amíg mások gennyesre keresik magukat, te tisztán havi háromezerért gürizel, mint egy hülye. Kihasználnak, mert szeretsz dolgozni. Nem jöttél még rá? — Te is dolgoztál kevés pénzért... és nem haltál bele. És te is szeretted a munkádat... de nekem küldetésem van... — Küldetésed!? — ismételte meg Rasztyo gúnyosan a szót. — Ezt eddig nem mondtad! Ez új nekem! Bár én tudom, benned mi munkál. Mint hírlapírót, végül is egy szűk körben ismernek, lehet, hogy talán tisztelnek is egy Kicsit. De amint kilépsz ebből a körből, senki lettél Fannika, ha üres a zsebed. Ülhetsz otthon a kis kutricádban és havi háromezerért szövögetheted pirosfehér-zöld álmaidat, írhatod a nemzet- és világmegváltó cikkeidet, lyukat üthetsz velük a kisebbségi levegőbe... De Bécsben nem ülhetsz be egy vendéglőbe jószerivel még egy kávéra sem, Pestet! is hotdoggal kell az utcán megtömnöd a hasadat, és ha lerobban az amúgy is rozoga kocsink, akkor utazhatsz a tömött csallóközi expresszel Komáromba... — Mi van veled, Rasztyo? Te teljesen megbolondultál? Sohasem beszéltél így velem. Úgy teszel, mintha nem ismernél. Nekem fontos az Esti Szó. Még akkor is, ha éhbérért dolgozom, még akkor is, ha néha úgy érzem, eiegem van belőle. És nem szövögetek semmiféle piros-fehér-zöld álmokat sem havi háromezerért, sem többért. Rasztyo, mondd meg; végül is mi bajod? Miért gyötörsz? Én nem akarok, meg nem is mehetek el még egy hónapra sem Becsbe. Orsinak ne is mondd! — ezt már könnyeivel küszködve szipogta, s ráborult az asztalra. Rasztyo egy kicsit megszeppenve állt meg fölötte, s némi tétovázás után megsimogatta a fejét, lehajolt hozzá, és halkan belesúgta a fülébe: — Fannika! Simogasd meg a szőrös mellemet — mondta duruzsolva. — Menj a fenébe — pattant fel Fanni, s ahogy a lába engedte, beviharzott a szobába, és magára csukta az ajtót. (Folytatjuk) Fotó: M. Vodéra A HÉT 19
