A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
Gyereken az ányékos oldalról OTT JÁRTUNK Miért akarsz hazamenni, Zsuzsika? Kérdezi a nevelőnő minden karácsonyi és nyári szünidő előtt a tizenkét éves riadt tekintetű, madárcsontú kislányt. A leányka csak a vállát vonogatja, és annyit mond: csak. Aztán megkezdődik a gyermekotthon — ahol Zsuzsika él — igazgatónője és a községi hivatal közötti levelezgetés Zsuzsika ügyében. Legtöbbször a levélváltásnak semmi eredménye nincs, hiszen Zsuzsika édesanyja nem jön el a lányáért, hogy hazavigye. A kislány ezt borzasztóan nehezen viseli. Néha aztán a vézna leánykára rámosolyog a szerencse, és megadatik neki, hogy az ünnepeket, a szünidőt otthon, a család körében töltse. Az otthon egy szoba-konyhás, komfort nélküli vályogházat jelent egy kis faluban. A konyhában üldögélek, ahol a négy gyerek mellett a sarokban álló régimódi rekamién a mostohaapa délelőtt tizenegy órakor még az igazak álmát aluszsza. Ruhában és cipőben. Az édesanya pedig a tűzhelyet igyekszik rendberakni, de az inkább csak füstöl, ahelyett, hogy meleget árasztana a hideg konyhába. Az ajtó melletti picinyke ablakban egy rajzlapból kivágott, gyermeki összevisszasággal rajzolt karácsonyfa. Ez az egyedüli, ami arra utal, pár héttel ezelőtt a szeretet ünnepe volt. Tetszik neked itthon? — fordulok Zsuzsikához. Aki csak a vállát vonogatja, majd egészen halk igennel válaszol. Mit szoktál itthon csinálni? — Hát... itthon játszok a gyerekekkel, meg ilyesmi. És az otthonban? — Ott olvasok, kézimunkázok, nézem a tévét, videózok. Itt nincs se tévé, sem video. Mi az ami miatt szívesen jársz haza? — Hát... itt mégis jobb. Többet nem nagyon tudok meg Zsuzsikától. Hiába faggatom arról, miért jobb itthon, ilyen mostoha körülmények között, mint az otthonban. Annak ellenére, hogy az édesanyja lépten-nyomon hangoztatja, Zsuzsikának a gyermekotthonban a helye, mert ők a férjével képtelenek valamennyi gyermeküket el tartani, a kislány mégis szeretne véglec hazajönni. Amikor kikísér, az udvar vé gén álló deszkaólra mutat, ami már öi évvel ezelőtt is üres volt. Akkor jöttek Zsuzsikáért. A kislány érezte, hogy el akarják vinni, ezért kedvenc macijával az ólba bújt. De a mostohaapja ész/evette, és elárulta a rejtekhelyét. így került Zsuzsika a gyermekotthonba. — Elvitték a macimat, és hiába kérem nem adják vissza — panaszolja. Ki nem adja vissza? — Az igazgató néni sem adja oda, meg a nevelőnénik sem. Úgy tesznek, mintha jók lennének. Pedig miattuk van az egész. Mi van miattuk? — Hát minden. Az, hogy az otthonban kell lenni. Minden azért van, hogy ők dolgozzanak. Ha mi nem lennénk, nekik nem lenne munkájuk. Munka nélkül lennének, mint anyu meg a mostohaapám, és nem lenne olyan sok szép ruhájuk. Azért kell nekünk intézetben lennünk, hogy nekik munkájuk legyen. Pedig még a macimat sem adják vissza. Mondja Zsuzsika tőle teljesen szokatlan határozott hancjon, és beszélgetésünk során most először néz a szemembe. Ez, kérem, már majdnem egy család A dunaszerdahelyi Nefelejcs utcában álló egyemeletes fehérre mázolt épületet az ember egy jómódú család otthonának gondolná. Holott ez az épület éppen azoknak a gyerekeknek hivatott otthont, biztonságot nyújtani, akiknek nem adatott meg, hogy gyermekkorukat a családi tűzhely melegénél töltsék. — Az otthonban jelenleg huszonhárom gyerek ól — mondja a gyermekotthon igazgatónője, Csémi Ilona. — Van két óvodásunk, ők testvérek. A többiek alapiskolába, szaktanintézetbe járnak, illetve egy kislányunk most negyedikes a nagymegyeri közgazdasági szakközépiskolában. Milyenek ezek a gyerekek? Mennyiben különböznek azoktól a társaiktól, akik családban nevelkednek? — Ezek is, mint minden gyerek csintalanok, elevenek. Talán jobban igénylik a szeretetet, mint azok a gyerekek, akiket a szüleik nevelnek. Egyébként ez az otthon elég kicsi ahhoz,x hogy itt tényleg bensőséges, családi hangulat alakuljon ki a gyerekek 2 A HÉT
