A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
GONDOLKODÓ alapult. Illúziók foglya dr. Edvard Beneš is, aki pedig rendkívül tapasztalt, a látszatokkal szemben bizalmatlan politikus volt. 1938 ősze után Beneš nézetei meglepő, ám korántsem logikátlan módon több lényeges kérdésben radikálisan megváltoznak: a legfontosabb momentum, amelyről már szóltunk, a Szovjetunióhoz fűződő viszony. Az egyre markánsabb szovjet orientáció nem magyarázható csak geopolitikai okokkal; az új orientáció kialakulásában rendkívül nagy szerepet játszott a "München jóvátételére" irányuló politika, mely nem jelentett mást, mint a csehszlovákiai kisebbségi kérdés "végleges megoldását", azaz a nemzeti kisebbségek kitelepítését, erőszakos asszimilációját — tehát a megtorlást, a bosszút. Beneš már a háború kezdeti szakaszában tapasztalhatta, hogy ezt a nácik és Sztálin gyakorlatára emlékeztető megoldást csak egyetlen szövetséges hatalom támogatja következetesen: a Szovjetunió. Elhitte, hogy Sztálin önzetlenül segíteni fogja a csehszlovák nemzetállam kialakítását, s ugyanakkor tiszteletben tartja majd az ország szuverenitását és demokratikus rendszerét. Alapvető céljait illetően tehát Károlyi ellenfele volt, s a Dunakonföderáció ügyében semmiféle együttműködés nem alakulhatott ki a két politikus között. Beneš a konföderáció helyett Csehszlovákia regionális befolyásának növelését tűzte ki célul; a népek barátsága helyett a homogén szláv nemzetállam volt az eszménye. Világosan látta, hogy a szovjet hatalmi szférában a kisállamok konföderációjának létrehozására irányuló erőfeszítések hasztalanok, s a szovjetek számára elfogadhatatlanok. 1947 februárjában így nyilatkozott: "Ma már nincsenek különböző alternatívák — attól a pillanattól kezdve, hogy Oroszország a Kárpátok innenső oldalán van, véget érnek a közép-európai föderációval kapcsolatos tervezgetések." Szomorúan kell bevallanunk: ez a reálpolitikus megállapítása volt. A német és magyar kisebbség kollektív felelősségrevonása és jogfosztása, kiűzése és deportálása azonban nem volt reálpolitika, s ezt Károlyi kezdettől fogva világosan látta, ám ugyanakkor óvakodott attól, hogy Csehszlovákia-ellenesnek tekinthető nyilatkozatokat tegyen. Igaz, véleményét — fölöttébb diplomatikus formában — nyíltan hangoztatta: "Csehszlovákiában, sajnos, még nem látják át, hogy a közép-európai béke és a közép-európai népek demokratikus együttműködése érdekében a népek nemzeti önjogúságát tiszteletben kell tartani, sőt, elő kell mozdítani. Hiszem azonban, hogy ez a belátás nemsokára elérkezik" — mondta a Magyar Jövő című lap munkatársának 1945 decemberében. G. KOVÁCS LÁSZLÓ (Befejező része következő számunkban) '<v. (***'-B~--------bejegyeztetni az új tulajdonost A Szövetségi Gyűlés — kamarája szlovák részé _V-. o-Té ■o q S. 9 .*• iltségek-/ü nem hagyta jóvá a/. 1 1 ----------- ^ . a om cikkelyénc ^ •» Kty'mindég* p°% *- 1 oadhQtó.) ■ / / CÍ (S V zr:,unkb>r>>*M f* mog, ’9a9akJ» q <én,a er» £&* e * KS% i ***"< Vi * f - -í X I V? 04 %% i% P NEM LEHETNE MAS TÓNUSBAN? Mi, újságolvasók valamennyien tapasztaljuk, hogy sajtónk időnként kemény csatározások színterévé válik, ahol a "küzdő" felek nem éppen tiszta eszközökkel igyekeznek az "ellenfelet" lehetetlenné tenni a közvélemény előtt. A személyeskedéssé fajuló vitákban elhangzó megállapítások gyakran már a rágalmazás határát súrolják. Ékes példa erre az Új Szó hasábjain megjelent Popély Gyula kontra Tóth Mihály cikksorozat. Ebben az esetben a felek bizony alaposan egymás becsületébe gázoltak. "Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten" elv alapján igencsak mérgezett tintába mártották tollúkat. Sűrűn röpködtek a nyilak mindkét irányba. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben Tóth Mihály mondott "adjon Istent" Popély Gyula Száraz Déneshez intézett nyilt levelének (Szabad Újság január 7.) reflexiójaként leközölt "Unja a többpártrendszert?" című írásával az Új Szóban. Neves újságírónknak nem kellett soká várnia a cikke hangnemének megfelelő válaszra. Aztán még néhány alkalommal ütögették a labdát egymás térfelére legnépszerűbb napilapunk oldalain. A demokratikus társadalom lehetőséget biztosit a különböző nézetek kinyilvánításához. Nincs ez másképp kisebbségünk jövőbeli politizálásáról vallott elképzeléseink esetében sem, hiszen ebben a tekintetben sem egységesek álláspontjaink. Nem mindegy azonban, hogyan reagálunk a sajátunktól eltérő állásfoglalásokra. Amennyiben mindenekelőtt arra törekszünk, hogy bizonyítsuk a másik véleményének teljesen helytelen voltát, és személye bemocskolásával megkérdőjelezzük őszinte jószándékát, szavahihetőségét, nem fogjuk elérni a tömegek által oly hőn óhajtott közös választási stratégiát. Nem kell a másikat egy értelmi fejlődésé- « ben elmaradt személyként kezelni, akivel ^ szellemi felsőbbrendűségünkből adódóan o csak kioktató hangnemben, lekicsinylő mo- < dórban értekezhetünk, kínosan ügyelve arra, hogy politikai vitapartnerünk lehetőleg telje- * sen hitelét veszítse az olvasók körében. A ^ csúfondáros hangnem és az élcelődés part- í nerünk rovására nem minden esetben a legmegfelelőbb módja nézeteink megvitatásának. Maró gúnnyal, csípős nyelvvel nem lehet álláspontokat közelíteni. Esetenként úgy érzi az ember, hogy néhány tollforgatónkat nem a jobbítás igaz szándéka készteti írásra, hanem ily módon próbálják fitogtatni a nyelvművelés terén elért rendkívüli készségüket, amikor a nyelv kifinomult eszközeivel egy élclapnak is dicséretére váló módon söprik le ellenlábasaikat a porondról, a köznevetség tárgyává téve őket. A felsorolt néhány észrevételt szeretném többek között Tóth Mihálynak, az Új Szó főmunkatársának is a figyelmébe ajánlani. Az a benyomásom, mintha Tóth Mihály nem tudna jóhiszeműséget feltételezni közéleti személyiségeinkről, mozgalmainkról, kezdeményezéseinkről, törekvéseinkről. Úgy tűnik a tisztelt újságíró véleményalkotásainál előszeretettel használja a fekete színt, annál kevésbé természetesen a fehéret. Ne feledjük, hogy a két véglet között még számos szín van a palettán. Sok esetben elfogadhatóbbnak találnám a viszszafogottabb, mértéktartóbb hangot, amely nem sérti senki közérzetét. A-jó újságírónak minden körülmények között meg kell kísérelnie megőrizni a kívülálló objektív szemléletét, tárgyilagos értékelését, és feltétlenül kerülnie kell a személyiséget ócsároló megállapításokat ("harmadrendű történész" stb.). A másik személyét tisztelő, elfogulatlan hangnemű írásokkal, melyek emberi méltóságukban senkit sem sértenek, megítélésem szerint könnyebb eredményt elérnünk, mint azzal az arrogáns stílussal, mellyel a célba vett személyt egyszer s mindenkorra le akarjuk söpörni a politika porondjáról. Nyilvánítsuk ki válágosan, szolid hangnemben: Ez az, amivel egyetértek, ebben viszont nem osztom véleményedet, mert ezt én így tartom helyesnek. Jobb fogadtatásra találnak majd az ilyen kritikai jellegű írások az érintetteknél, mihelyst ki fog érződni belőlük, hogy létrejöttüket nem viszályszítás, önös célok kergetóse, hanem közös ügyünk szolgálata motiválta. EGYÜD LÁSZLÓ A HÉT 5