A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
Reményen és csalódáson GONDOLKODÓ ADALÉKOK EGY ILLÚZIÓ(?) A hitleri Harmadik Birodalom s a vele szövetkezett erők fölött aratott 1945-ös győzelem korántsem jelentette a gondtalan béke s a felhőtlen boldogság korának eljöttét. A szövetségesek győzelme — természetszerűen — számos új kérdést és problémát vetett fel, s új megvilágításba helyezte az előző korszaktól, az előző nemzedékektől örökölt kérdőjeleket. Számunkra közülük most az a legfontosabb, mely az önmagában is szimbolikus erejű jel expresszivitásával a közép-európai térség, a Duna-táj alapvető sorskérdését fejezte ki, s amelyre a térség népeinek, e népek vezető politikusainak újfent választ kellett adniuk. A "Hogyan tovább?" kérdésére választ keresők és választ adók között ott találjuk a magyar progresszió kiemelkedő politikusát, Károlyi Mihályt. Szükségtelen e helyt hosszasan bizonygatni, hogy Károlyi Mihály számára a Duna-völgyi népek sorskérdései a legkevésbé sem jelentettek új problémát. Ez a messzire tekintő és kivételesen tisztán látó ember már az Osztrák—Magyar Monarchia arisztokrata politikusaként felismerte, hogy a Németország és Oroszország nagyhatalmi érdeklődésének középpontjában álló térség népeinek új utakra kell lépniük, ha nem akarnak megbékélni a náluk erősebbek által tetszés szerint mozgatott sakkfigurák megalázó szerepével. Az új utat számára a népek egyenjogúságon és baráti együttműködésen alapuló közössége jelentette: ez az eszme Kossuth Lajos ihletésére s az ő nyomán a Duna-konföderáció tervezetében öltött testet. Tudjuk, Károlyi 1918 előtt Jászi Oszkár "Keleti Svájc"-koncepciójának a híveként tört lándzsát a közép-európai nemzetek együttélésében felgyülemlett problémák radikális megoldása mellett; 1945-ben ezt a koncepciót, mondhatni, már csak a múlt relikviái között tartja számon, s a megálmodott Duna-konföderációt szabad népek és önálló államok önkéntes társulásaként képzeli el; olyan szövetségként, mely hite szerint mindenfajta expanzióval szemben meg tudná védeni a függetlenségét. De vajon volt-e a nagyszabású tervnek esélye a megvalósulásra? Vagy nem volt egyéb ködös és megvalósíthatatlan ábrándnál, dólibábos utópiánál? Nem áll módunkban a kérdés minden részletre kiterjedő vizsgálata, csupán a Csehszlovákiával kapcsolatos momentumokra szeretnénk rávilágítani. TÖRTÉNETÉHEZ Károlyi már a Franciabarát Magyarok Szövetségének Párizsban megtartott alakuló gyűlésén, 1938. június 15-én kiindulópontként szögezte le: "Ki kell egyeznünk Csehszlovákéval." Csehszlovákia mindig is fontos szerepet töltött be az elképzeléseiben; ez az ország volt huszonhét évig tartó emigrációjának első állomása, többször is találkozott Masaryk elnökkel s az agilis külügyminiszterrel, dr. Edvard Benešsel, aki — mint azt Jászinak írt levelei egyikében olvashatjuk — a "lehető legnagyobb előzékenységet" tanúsította iránta. Nem véletlenül említjük ezt a találkozást: jelzi ugyanis, hogy Masaryk utódja, a csehszlovakista nacionalizmus jegyében megteremtendő szláv nemzetállam hithű harcosa tisztában volt Károlyi jelentőségével, s önkéntelenül is tiszteletet érzett az antinacionalista demokratává lett gróf iránt. Ez természetesen mit sem változtathatott a tényen, hogy a közép-európai népek jövőjére s a Duna-konföderációra vonatkozó nézeteik szöges ellentétben álltak egymással, s 1945 után Beneš volt a konföderáció gondolatának egyik leghevesebb ellenzője. Beneš a konföderációs tervezeteket a restaurációs veszély forrásának tekintette, s kezdettől fogva határozottan ellenezte azokat. A Károlyi által elképzelt Duna menti államszövetséggel kapcsolatos állásfoglalását jól tükrözi az 1931. október 10-én a külügyi bizottságban elmondott beszéde, melyben nyomatékosan hangsúlyozta, hogy "a prágai kormány lehetetlennek tartja a közép-európai politikai vagy gazdasági egység bármely régi és avult formájának az újjáélesztését". Alig hét év elteltével, a Csehszlovákia fölbomlásának tragikus előjátékát jelentő müncheni döntés után számára is különös élességgel vetődött fel a kérdés: nem jelentett volna-e a Duna-konföderáció védelmet a hitleri agresszióval szemben? Károlyi hitt abban, hogy — miként emlékirataiban olvasható — "ha 1938-ban Hitler egy hatalmas, nyolcvanmilliós államszövetséggel állt volna szemben, Európa sorsa egészen másként alakulhatott volna". Ami Benešt illeti, ő részben Károlyiéhoz hasonló, részben teljesen eltérő következtetésekre jutott. Mindketten, egymástól függetlenül, megállapították, hogy a nyugati szövetség csődöt mondott, s a jövőben nem szabad hitelt adni az angolok, a franciák vagy az amerikaiak‘szavának: az új szövetségest, biztonságuk zálogát számukra a sztálini Szovjetunió jelentette. Károlyi szocialista alapon létrehozott, a Szovjetunióval szorosan együttműködő konföderációt akart, Beneš pedig a kisebbségektől radikális módszerekkel megszabaduló nemzetállam létrehozására törekedett. Miért? Válasza "egyszerű": a nemzeti kisebbségek — mindenekelőtt a németek és a magyarok — a Csehszlovákia vesztére törő ellenséges anyaországaik ötödik hadoszlopaként szembefordultak hazájukkal, onnan tehát, az újjászülető Csehszlovákia biztonsága érdekében egyszer s mindenkorra távozniuk kell — ez az ország és Közép-Európa, sőt, az egész földrész békéjének, konszolidációjának alapfeltétele. Ez az antagonisztikus koncepcióbeli különbség — amely már a világháború éveiben megvolt — eleve lehetetlenné tette, hogy Károlyi konföderációs tervezete Csehszlovákia viszonylatában érdemben szóba kerüljön. A Szovjetunió befolyási övezetévé vált közép-európai térségben 1945 után semmiféle független szövetség-kezdeménynek nem volt realitása, Sztálin magát a gondolatot is ab ovo elutasította; gondoljunk csak a Dimitrov-féle, teljességgel a Szovjetunió érdekeinek alárendelt föderációs terv dühödt visszautasítására. Az 1945 utáni fejlődést s annak következményeit természetesen sem Károlyi, sem Beneš nem láthatta előre, bár abban egy pillanatig sem kételkedtek, hogy a Szovjetunió a térség vezető hatalma lesz. Ennek ellenére nem hitték, hogy a Szovjetunió hegemóniája s az általa támogatott s irányított kommunista pártok machiavellista politikája véget vet országaik demokratikus fejlődésének. Különös módon mindkét politikus túlbecsülte a csehszlovákiai demokrácia erejét és lehetőségeit. Kiváltképp sokatmondó e tekintetben Károlyi Mihály 1942 novemberében írott nyílt levele dr. Czakó Ambróhoz, a Kanadai Magyar Demokratikus Szövetség egyik vezetőjéhez, melyben hangsúlyozza — joggal —, hogy "az elmúlt húsz évben a csehszlovák demokrácia volt a legprogresszívebb", majd így folytatja: "Épp ezért kell nekünk az utat megtalálni a csehszlovákokon keresztül a Duna-konföderációhoz és a Szovjetunióhoz is, melynek szövetséges támogatása ezen föderáció számára elengedhetetlen. Nemcsak Anglia, nemcsak Európa, de Szovjet-Oroszország Is változni fog... demokrata rendszerét tovább fogja tökéletesíteni". Néhány évvel később Károlyinak is látnia kellett, hogy történelmi optimizmusa illúziókon 4 A HÉT
