A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-07 / 10. szám
GONDOLKODÓ Lövészárkaink Több, mint két évvel a cseh-szlovákiai változások után, pár hónappal az újabb parlamenti választások előtt, hasznos lehet talán szembenézni az elmúlt időszak néhány fontosabb fejleményével, különös tekintettel a szlovákság és a Csehszlovákiában élő magyar nemzettest kapcsolatára. A kérdés vizsgálatakor először is azt kell megállapítanunk, hogy az 1989 novembere óta eltelt időszak nem hozta meg a rég várt áttörést a magyar—szlovák kapcsolatok alakulásában. Magam nem értek egyet azokkal, akik a helyzetet a kommunista érához viszonyítva egyértelműen rosszabbnak tartják; véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy bár egy csírázó-vajúdó demokráciában élünk, egy csecsemő állapotban lévő demokráciában, amelyre helyesebb talán az átmeneti állapot megjelölését alkalmazni, ez a nem sok derűre okot adó állapot mégis biztosít számunkra olyan lehetőségeket, amelyek a diktatúrában elképzelhetetlenek voltak. Nem feledkezhetünk el arról, hogy szólásszabadságunk úgy-ahogy adott, szabad szervezkedési lehetőségeink vannak, valós parlamenti és helyi önkormányzati képviselettel rendelkezünk — s gazdasági téren is adottak bizonyos szabadabb lehetőségek. Ezek azok az érvek, amelyek tudatában mindhárom csehszlovákiai magyar politikai szerveződés képviselői és vezetőségei (sőt, a közvéleménykutatások szerint a mozgalmak tagságának túlnyomó többsége is) támogatta és támogatja a rendszerváltoztatás folyamatát az országban. Az egy más kérdés, hogy a Csehszlovákiában élő magyarságot a nyolcvankilences változás felkészületlenül érte — az elmúlt évtizedbeli viszonyaink ismeretében nem is érhette másképp. Értelmiségünk gyenge, megosztott, erős kontraszelekció által sújtott; ez az egyik oka annak, hogy mozgalmaink munkájának színvonala, parlamenti képviseleteink tevékenysége elmarad a kívánatostól. A jövő egyik fontos feladata lesz ezen a helyzeten változtatni. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül a kérdés, miért kell ilyen helyzetben kisebbségi többpártrendszerben gondolkodni. Úgy vélem, a kérdés jogos, de némiképp akadémikus és a helyzet nem tökéletes ismeretéből fa4 A HÉT kad. Tudomásul kell vennünk, hogy kisebbségünk megosztott, érdekellentétek feszítik, s jelenleg nem található (személyekben gondolkodva sem) olyan csoportosulás, amely mindenki számára elfogadható lenne. Ráadásul ezen a ponton azt is el kell mondanunk, hogy a Csehszlovákiában élő magyarság önmaga helyzetének, jövőjének elméleti feldolgozása terén az összes környező magyar kisebbséghez viszonyítva szerintem a legrosszabbul áll. Kincstári lojalitást, saját állapotaink ilyen-olyan elkenésót prezentáló írás született itt elég — az elmúlt rendszernek is megvoltak a maga kirakatmagyarjai —, de saját múltunk, jelenünk feldolgozása jószerivel még várat magára, s csakúgy a jövő feladata lesz azon munkák elkészítése, amelyek jövőbeli berendezkedési lehetőségeink elméleti alapjait vetik meg. Ez a jövő másik stratégiailag fontos feladata, amelyet el kell végeznünk, ha értelmes jövőképet akarunk kínálni kisebbségünknek, s meg akarjuk állítani a felgyorsulófélben lévő asszimilációt. Állapotainkat kritikusan és önkritikusan szemügyre véve el kell továbbá mondanunk, hogy nagyban igaza van Tőkés Lászlónak, amikor rólunk szólva azt mondta, Szlovákiában a kisebbségi ügyeknek nincs gazdájuk. Nagyon igaz ez elsősorban iskolaügyünkre, de igaz kultúránk számos területére és regionális szerveződéseinkre is. Ezen, e helyzeten változtatni a harmadik stratégiai feladat számunkra. A megoldásnak két síkja van; a belső elsősorban a kisebbségi mozgalmai^ pártok, társadalmi és kulturális szervezetek ügye, amelyek önszerveződésük szintjével tudnák a legbeszédesebben megmutatni saját felelősségüket és kisebbségünk életképességét. A külső tényező a szlovákokkal való megegyezés függvénye, de ezen a ponton jelentős szerepet játszhat a magyar- és a kisebbségi külpolitika is. A szlovák—(szlovákiai)magyar viszony rendezéséről szólva el kell mondanunk, hogy az elmúlt időszakban ez az igyekezet a süketek és a némák párbeszédére emlékeztetett leginkább. A kérdés lényege — kétéves parlamenti tapasztalat alapján állítom — a két fél eltérő társadalmi és történelmi múltjában, fejlettségi szintjében, tapasztalataiban — és az ebből adódó számos gátlás fékező hatásában rejlik. Köztudott, hogy a szlovákság — a rövid Tiso-érát leszámítva — nem rendelkezett önálló állami múlttal, ennek köszönhetően nem rendelkezik államvezetési tapasztalatokkal sem — pontosabban ez utóbbival csak részletesen, haloványan, egyfajta prágai áttétellel. Amikor egyetértek azzal, hogy a szlovákságot napjainkban durván két csoportra oszthatjuk, nemzeti szempontból türelmetlenekre és toleránsabbakra, azt is el kell mondanom, hogy mindkét csoportban — eltérő hőfokon — jelen van egyfajta veszólyeztetettségórzós, s ez nem utolsósorban éppen a magyarokkal szemben érhető tetten. Ennek az érzésnek nyilvánvalóan történelmi okai is vannak, ugyanakkor az is teljesen világos, hogy ez a görcs — az ún. "déli veszélyre" való gyakori hivatkozással — teljesen egyértelműen hátráltatja az ország demokratikus kibontakozását. Az elmúlt időszakban az erős és aktív magyar kisebbségre való nyílt vagy rejtett hivatkozással olyan pozsonycentrikus törvények sorát hozták meg, amelyek az államigazgatást jócskán eltávolították az állampolgártól, s új hivatalok létrehozatalával igencsak bürokratizálták az addig sem egyszerű ügyintézés^ A szlovák parlament máig nem volt hajlandó a háború utáni magyar kitelepítésekkel és deportálásokkal kapcsolatban bármit is mondani (mint ahogy egy halvány bocsánatkérésre futotta erejéből a háború alatt meghurcolt zsidókkal és a háború után kitelepített ún. kárpáti németekkel kapcsolatban). A magát előszeretettel nagy demokrata képében bemutatni igyekvő Václav Havel elnök sem mondott eddig egy-két suta mondatnál többet például a háború utáni diszkriminatív elnöki dekrétumukról, amelyek pedig teljesen és csakis az ő jogkörébe tartoznak. Visszatérve a magyar—szlovák megegyezés lehetőségére, a kisebbség készen áll e lépés megtételére, s azt régen óhajtja, mint a térség egyik égető problémájának egyedüli lehetséges megoldását. Ennek részünkről két előfeltétele van; az egyik; őszintén szembenézni a múlttal, s azt tisztességgel, a szükséges kárpótlásokat megejtve lezárni, a másik; baráti jobbot nyújtva egymásnak elismerni a nemzeti kisebbség önrendelkezési jogát, azt alkotmányosan és törvényi szinten deklarálni — s mindezt betartani. Elismerni és támogatni a Csehszlovákiában élő magyar nemzettest paralell struktúrái kiépítésének jogát. Csáky Pál
